2015. február 5., csütörtök

Hova lett a közönségem?

   Egy nagyon izgalmas (sőt húsba vágó) kérdés számomra a zenész és közönsége kapcsolatának elemzése.
Egy ellentétes folyamatnak vagyunk részesei:
Az internet térhódítása életünkben napi szinten hozott és hoz változásokat. A szokásaink az időbeosztásunk minden változik ennek megfelelően. Miután minden információ elérhető, és ehhez nem is kell asztalhoz ülni, mert ott van velünk a telefonunkban út közben.
Nekem zenészként meg kell találnom a helyet, hogy hol találkozhatok a közönségemmel (értsd ahhoz a zenéhez illő, és méretű koncerthelyet) és meg kell találnom az embereket is hogy eljuthasson hozzájuk az infó.
 Joshua Bell története
Azonban úgy tűnik, hogy annak ellenére, hogy az internet az a platform ahol a legkönnyebben lehet kapcsolatot teremteni, rajongói oldalakkal, kedvelésekkel, nézettségekkel, mégis úgy tűnik ez a platform nem hatékony. A virtuális kedvelések nincsenek arányban a valós kedvelésekkel. Ha valakinek van mondjuk 1000 rajongója, annak 10%-a sem vesz részt annak eseményein általában. Beéri a virtuális hírekkel vele kapcsolatban. Sőt ha megkérdeznénk ezt az ezer embert nyugodt lelkiismerettel mondanák hogy szeretik.
Akkor hol a hiba? Olyan ez mint amikor egy portéka nem az annak megfelelő helyen van árusítva. Ha egy halat amit a halárustól veszel, két bódéval arrébb az újságos standján látod meg, a Népszabadság és a Népszava között, először is meglepődsz, másodszorra pedig nem veszed meg. Lehet, hogy ha az újságos egy poénnal elütné, még „lájkolnád” is, de akkor sem vennéd meg.
Tehát lehet-e olyan milliőt létrehozni ebben a virtuális világban, ahol az általunk kínált infó jó helyre kerül, és eljönnek az emberek a koncertre?
Ezért most azt a kérdést kell először megvizsgálni, hogy vajon azok akik sok közönséget vonzanak, és a virtuális világban is sok követőjük van, azok az internetnek köszönhetik e a koncerteken megjelenő közönséget? Nem. Általában nem. Akiknek nagy közönségük van, azoknak ez már akkor is megvolt amikor az internetre tévedtek.
De talán a saját műfajomból egy formációt tudok most mondani akinek ez sikerült, az pedig a Dirty Loops. Ők tényleg az internetnek köszönhetik a népszerűségüket. Vajon hogyan sikerülhetett ez? Azt őszintén mondom, hogy nekem nagy kedvenceim ők, zseniális amit csinálnak, de korántsem hiszem hogy kivételes lenne. Sok jobbnál jobb cover band van, akik elképesztő hangszerelésű és minőségű feldolgozásokat készítenek. Az ének versenyek (és itt most főleg a Londoni, illetve a U.S.A.-beli versenyekre gondolok) is rendszeresen dobnak ki magukból elképesztő tehetségeket. Vagy itt van a spanyol Patax. És lehetne még sorolni. És ezek közül is csak kevés az aki ki tud lépni a virtualitásból. A D.L.-nál (és a hozzájuk hasonló bandáknál) a legfontosabb lépésnél nem voltunk ott hogy lássuk: Az a pillanat amikor internetes sikerüket a valóságba konvertálták, és elindultak. Nem ragadtak bent az interneten. Amikor megugrott a nézőszám, már jöttek is az ajánlatok. Az ajánlat pedig komoly dolog. Mert annak már a valós világhoz van köze, és nem a virtuálishoz. Sőt ezek a fiúk felismerték a lehetőséget, és maguk vették kézbe a dolgaikat. De ennél a pontál fontos leszögezni: Az internetes sikereiket más forrásokon is kezdték megerősíteni! Tehát a producerek megjelenése, illeve a rajongók nem elégedtek meg egy gombnyomással, hanem exponenciálisan nőtt meg az egyéb megkeresések száma. Ilyen robbanásszerű kezdet híján azonban marad a „harc”  és a küzdelmes előretörés. Illetve kevés az a muzsikus, aki egy ilyen helyzetben a kezébe tudja venni saját sorsát. Magyarán nem csak zenész, de üzletember is egyben. Amikor a D.L. elindult azonnal megváltozott a viszonyuk az internettel. Onnantól ők már nem virtuális zenekar voltak, hanem valós csapat, akik valós emberek előtt játszanak.
Azt hiszem hogy a nézettségszámból, illetve a kedvelésekből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Mire gondolok? Egész más emberek (értsd közönség, korosztály, társadalmi réteg, iskolázottságú, érdeklődésű ember stb.) klikkelnek egy egymilliós nézettségű öreg blues gitárosra, és megint más ugyanannyi számú ember egy fiatal lehetetlen trükköket bemutató csodagitárosra. Valószínüleg az öreget a zenéje miatt hallgatják, a fiatal csillagharcost pedig a trükkjei érdeklik. Ez utóbbinál az előadó személye már érdektelen marad a klikkelők számára. Én például ezért fejeztem be a termékbemutatást. Egyszer elindultam egy amerikai internetes gitárversenyen amit egy híres hangszedő gyártó cég hirdetett meg. Meg is nyertem és kaptam érte egy remek pedált. A videóm felkerüt a cég honlapjára, és rövid időn belül 2-300 ezres nézettsége lett a videómnak. Ez alatt az idő alatt egy megkeresés sem jött, és senki sem kezdte el onnan nézegetni az egyéb dolgaimat. És tudjátok miért? Mert nem voltak rá kíváncsiak. Egyszerűen nem érdekelte őket. Rossz helyen kopogtattam. Onnan nincs átjárás oda ahova én szerettem volna kerülni. Szóval rájöttem, hogy én nem akarok egy személytelen bemutatóember lenni. Le is töröltem a videót az öszes nézettségével együtt. A mai napig úgy emlegetnének: Ja, az a pickupos gitáros...   nem ilyen babérokra vágyok..:)
Tehát nem tudhatom, hogy kik állnak a klikkelők mögött, ami nem baj, csak nem szabad felruházni őket olyan tulajdonságokkal amiről igazából nem is tudom hogy valósak-e, vagy csak a kedveléseikből erre mertem következtetni.
A F.B.-on mikor megjelentem, boldog boldogtalan bejelölt. Rövid időn belül lettek 1640-en. És rájöttem, hogy olyan emberek nézik a magánéletemet, akikkel életemben nem találkoztam. Rájöttem, hogy ez egy hülyeség! Semmi közük hozzá! Én csak azt a részemet akarom megosztani velük amit én fontosnak tartok elmondani magamról. Például a zenémet. Letöröltem hát az összes ismerősömet, és én jelöltem be azt a pár embert akik érdekelnek, és tudom, hogy őket is érdeklem. Akár a magán dolgaim is. Illetve főleg azok. És az ismerőseim száma, nem is megy 140-150 fölé soha. Még ez is sok..(ez folyamatos visszautasításokkal jár egyébként)
Készítettem azonban egy zenész oldalt, ahova viszont jöhet mindenki. Sőt várok is mindenkit oda! :) Mindent a megfelelő helyre. Na most: 2x annyi idő leforgása alatt sikerült harmad annyi követőt találni. Most 676-an vannak. A korábban mért 1640 ismerősből majdnem 1000 teljesen felesleges ismerősgyűjtő volt csupán. Ők biztosan azok akiknek tetszik amit csinálsz (?) de nem jönnek el a koncertedre. A zenész oldalam tábora nagyon lassan, de stabilan nő. Ebből arra merek következtetni, hogy az a pár ember aki like-ol, valahol látott, és hallott, és ez után jelölt be, mert tetszett neki. Tehát nem egy like-barát gyűjtés következményeképp. És ami még fontosabb egy-egy élő megjelenés után érezhetően nő a like-olók száma. Ez nem mennyiségi, hanem minőségi megközelítés ami műfajomban érthető is. 
Most azon érdemes elfilózni, hogy mennyire hatékony a like vásárlás. Mert egy csomó olyan jelölést kapsz pénzért, ami nem valós érdeklődés alapján jött. De az is igaz, hogy a nagyobb számokkal talán több helyre jutsz el, és így a valós érdeklődőkhöz is könnyebben jut el a híred, míg kis számok mellett nem valószínű. De ez nem biztos hogy így van, ezt azok állítják akik el akarják adni neked ezeket, de még sosem láttam erre vonatkozólag bármiféle statisztikát. Én azt gondolom, hogy ha vennék like-ot, nem jönnének többen a koncertemre. Ezért ez így értelmetlen. Jelen pillanatban sokkal több értelme van annak a havi pár új kedvelőnek, mert arról biztosan tudom, hogy érdeklődő a szó szoros értelmében.
Nekem zenészként megtalálni a saját közönségemet, nem egyszerű feladat. Mert azt mondod F.B.?
Azt mondom tű a szénakazalban. Attól még hogy ott vagy, honnan tudod hogy a téged like-olók között megtalálod azt a pár embert akit ez valóban érdekel? Én nagy ritkán kapok egy egy kósza e-mailt az Egyesült Államokból, és agyba főbe dicsérnek, és nem értik miért nem találtak eddig rám, és hogy hogy nem lettem sztár? :) Mire azt írom nekik, hogy én eddig is itt voltam.... ő meg ott. Tehát a „szabad” információáramlás, ugyan szabad, de sokan vagyunk az autópályán, és ha nem jelenek meg találatként egy keresés alapján a tengerentúlon, akkor ez így is marad, akármekkorát is gitározok, vagy zenélek. A nagy számok ebben tudnak segíteni. Abban azért van ráció, hogy egy konkrét projekttel a saját pénzedből megkeresed azokat a sokat látogatott fórumokat, ahol abban reménykedhetsz, hogy átütő sikert érsz el a produktumoddal. De ez is gondos előkészítést igényel. A portfóliónak profinak kell lennie. Mire kiküldöd az anyagot itthon késznek kell lenni ha ugrani kell azonnal tudd vinni a portékádat. Ez persze főleg a külföldre szánt termékekre vonatkozik.
És végül magáról a produktumról:
Azért az sem mindegy hogy az amit te árulsz az épp aktuális-e, érdekli-e az emberket, kell e nekik..
Én jazz zenészként cseperedtem, azon belül is főleg a jazz-rock, és a fusion zene volt a fő „szakterületem”. Mire belenőttem a műfaj erős hanyatlásnak indult világszerte. Az emberek érdeklődése más irányt vett. Én nagyon sokáig elkövettem egy alapvető hibát. Rossz hozzáállással kezdtem a saját dolgaimba. Mindig úgy kezdődött, hogy elkészítettem az anyagomat, és az, hogy az majd kinek fog tetszeni, meg hogy valójában kiket fog érdekelni, csak másodlagos volt. Ezt még meg is tetőztem azzal a teóriával, hogy a művészi ambícióimnak semmi sem szabhat határt. Ez a gondolkodás végzetes hibának bizonyult. Mert rövid időn belül ott találod magad, hogy akármekkora művész is lehetsz ha a kutyát nem érdekli, és a négy fal között marad. Hát ezért gyakoroltam, és dolgoztam évtizedekig, hogy magamnak csináljam? A világon tényleg nagyon de nagyon sok őrületes tehetség van. És közülük csak nagyon kevés az aki eljut a nemzetközi hírnévig. Mert a tehetség önmagában kevés..
 Bevillant Miles Davis önéletrajzi könyve amit többször is kiolvastam szerencsére. Ő volt az a művész akinek egyrészt nem kellett sosem kompromisszumot kötnie a művészetében, másrészt az ő fő motivációja mindig az volt: Mi érdekli az embereket? És ezt meg is tudta valósítani a saját műfajában. Élete utolsó szakában stadion turnéja volt a világ körül. Jazz zenével, teltházzal. Ha ma élne ugyanolan jól csinálná, de már egész máshol járna. Nem akart pop zenész lenni vagy ilyesmi. Ennek volt köszönhető hogy az ő munkássága révén tudott maga a műfaj is megújulni. Nem is egyszer. Ő ennek köszönhetően egy újító ember volt. Igen! Ez az!
Az én kicsi Kelet-Európai világomban ez a következőt jelentette:
2008-ra értem el azt a szintet amikor az évi 100-150 (2003-2004) bulim drasztikusan csökkent majd elérte az évi 10-12. Igen jól látjátok 10-12. És ez évekig tartott. Mit tehettem ebben a helyzetben?
Elmenni egy másik állásba? És próbáljak új életet kezdeni 45 évesen egy olyan területen amihez nem sok közöm van, így nem is nagyon értenék hozzá? Egyszer megpróbáltam, igaz akkor még 29 voltam...  Én a tanításhoz és a zenéléshez értek. Ebben kellett megtalálnom a megélhetés lehetőségét. Ezért létrehoztam a gitáriskolámat, amit a neten többen lehurrogtak még az indulásánál. Volt aki nekem támadt, hogy hogy merészelek ennyiért és a többi és a többi. Ez 2009-ben volt. Az innen induló 5-6 évet ezzel éltük túl a családommal. Azt csinálhattam amit szeretek, és amihez értek. És a tanítványok csak jöttek és jöttek, minden kritika ellenére. Ezt a tanítást is "termékszerűen" gondoltam. Nem elég csak annyit kitenni hogy tanítok. Az embereknek be kell mutatkozni, el kell mondani ki vagy honnan jöttél. Kedvet kell csinálni nekik ehhez. A gitártáboraim a mai napíg mennek. Imádom! Ösztöndíjasokat tanítottam, gitárversenyket rendeztem. Szóval termékként gondolok rá, és ez így működik. Ha bizalmat szavaznak neked, akkor azt meg is kell tartani. Ennyi év után elmondhatom működik! Itt is létfontosságú a hitelesség.. 
  Persze a koncertjeim száma ettől nem lett több, de legalább egzisztenciálisan talpon maradtam. És ekkor ezt mondtam magamnak: Most van időm igazán azzal foglalkozni amivel szeretnék. Nem kell megfelelni senkinek sem. Azt csinálhatok amit csak akarok. És rájöttem hogy ez a szörnyű helyzet meghozta azt a szabadságot amire a legjobban vágytam. És itt jött elő a Miles Davis-i gondolat: Merre megy a világ? Mi érdekli az embereket?

  Ámultam bámultam hogy hogyan lehetséges például az, hogy Tommy Emmanuel évek óta egy szál gitárral kiáll a MüPa színpadára (és a világ összes színpadára) és ad egy két órás koncertet minden évben telt ház előtt? Egy szál gitárral? Ráadásul olyan zenével ami mentes bármiféle kompromisszumtól. Nem kell lemennie kutyába! Ez elgondolkodtatott. Én mindig is szerettem volna egyedül gitározni, de tudtam hogy ez egész embert kíván. Sosem volt erre időm. Még csak végiggondolni sem. Pedig azt tudtam hogy ez a gitározás csúcsa. Nincs zenekar, nincs loop, nincs computer. Csak te vagy és a 6 húr. A legmagasztosabb kihívás egy gitáros számára. Ezt nem lehet mellékesként csinálni. Nosza itt ez a időszak, nincs koncert, van viszont idő, és elkezdtem ezen gondolkodni, és számokat keresni, és megoldásokat találni. Nem volt határidő, úgy dolgoztam ahogy akartam. Felszabadító érzés volt. És közben interjúkat olvastam T.E-től és figyeltem hogyan csinálja. A hitelesség kérdése itt is előjött, mert ha önazonosság van akkor lehet hiteles egy produkció. Ez pedig elengedhetetlen. Próbáltam megfejteni hogy milyen az én személyiségem és ezt hogyan tudom átadni. Megtanultam egy csomó dolgot. Beszélni kell az emberekehez stb. most ezt nem is részletezném itt jobban. T. E. például figyelte a politikusok megynilvánulásait és abból tanult. Hihetetlen de igaz, sőt még működik is neki.
  3 évig tartott mire egy fél műsoridőt összeraktam és elkezdtem játszani kis helyeken kevés közönséggel, de a kevés közönséget úgy értsétek hogy akkora helyeken játszottam ahol az a kevés ember már teltházat csinált. Azt hiszem sikerült ezeken a koncerteken megvalósítani azt az atmoszférát amit elterveztem. Felismertem hogy ezt kevesen csinálják jól. Világszerte is kevesen csinálják így. Itthon is. Ezért itt van egy rés. Van itt hely ahova talán beférek. Ki fog derülni. Feltettem néhány amatőr videót is erről ami hiba volt a részemről. Ezeket idővel le is fogom venni. Épp mostanában vettem le egy csomó videómat. Csak az lesz fent, ami ehhez a projekthez kell. Ebben az évben szeretnék egy profi portfóliót készíteni ennek a projektnek és aztán meglátjuk. Van egy csomó ötletem... A munka meghozza a kedvet. 
Közben ismét elkezdtem játszani új dolgokban (BJO) ami sok időt elvesz, de nagyon élvezem. Sokkal tudatosabban járom az utam és ez biztonságérzet ad. Erre nagyon jó volt ez az évekig tartó pofon..
Kulcsfontosságú, hogy hogyan állunk hozzá a problémához. Amikor beütött a krah, nem okoltam senkit. Mert tudtam hogy itt vannak azok az emberek akik ezt szeretik, vagy szeretnék, csak megváltoztak a dolgok. És nekem ezzel együtt kell változnom, akkor megint létrejön a kapcsolat. És jönnek azok a generációk akik már a gyerekeim korában élnek. Őket megszólítani igazi kihívás, mert ha ez sikerül, akkor tudtam átmenteni magam a következő generációba... Erre már történtek kísérletek.

2007-ben indult a Kodolányin a zenei tanszék ahol azóta is tanítok. Rá egy évre jött a gazdasági krízis. Mindenki azt hitte bedől pár éven belül. És példaértékű volt amit tettek, tettünk. Legjobb védekezés a támadás. Kitaláltuk hogy az adott helyzetben hogyan lehet előre menni. És most is áll és működik a suli, még jobban mint amikor elkezdtük. Ez a hozzáállás a  legfontosabb a problémamegoldásokban.
Egy csomó dologra nem tanítottak meg annak idején, mert nem olyan világot éltünk. Honnan is tudhattuk volna? Teljesen más az eszköztár, és a játéktér is. És ez a folyamat azaz a változás, nem hogy nem áll meg, de gyorsul. Úgy érzem fontos a nyitottság, és a tudatos életszemlélet.
Van egy olyan érzésem, hogy a gyerekeimnek ez már nem lesz probléma, mert ők ebbe nőnek bele.
Amúgy meg (és erről már sokat beszéltem különböző fórumokon) az emberek viszonya is változik a zenéhez. A korszellem ma más mint 40 vagy 50 éve. Vagy akár csak 30 éve. A Live Aid összekovácsolta az embereket világszerte. Ma decentralizálódik a zene. Egészen sejt szinten, ahol a végfelhasználó (a hallgató) maga dönti el mi tetszik neki és mi nem. Nem nagyon tud ma egy zenei irányzat sem akkora tömeget megmozgatni ami egy zenei forradalmat indítana el. Nincs ezzel szerintem semmi baj. Csak túl közel van még időben az a korszak amikor egész más volt a leosztás, az érdeklődés és az egész atmoszféra. Úgy tekintek szakmai életemre mint aki a változás korába született. Mert hogy a változások nem csak akkor történnek amikor nagy akivitás mellett, társadalmakat képes megreformálni a zene. 25 év alatt nagyobb változáson mentünk keresztül, mint az azt megelőző 40 évben, ami jó vagy rossz, de megadta az állandóság illúzióját, minden nyűgével együtt. Nincs állandó! Folyamatos változás van. És ebben van fent és van lent. Ha ezt meg tudom fogalmazni a művészetemben már nem születtem hiába. Kordokumentumok vagyunk..





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése