2015. október 11., vasárnap

Az ismeret

Sokat töröm a fejem hogy merre halad a gitározás, egyáltalán a zenélés, és így természetes módon jön a felvetés, egyáltalán az emberiség merre halad? És persze nem túlzás ez a kérdés, mert elég ha csak visszatekintünk a múltba és láthatjuk hogyan képeződtek le a világpolitikai események a zenében. Vagy hogyan lehetett társadalomformáló ereje a zenének a hippi korszakban. Jack DeJohnette azt a költői kérdést tette fel: "Ki fog törődni néhány munkanélküli jazz zenész problémájával, amikor ennél sokkal elemibb problémával kell majd szembenéznie a társadalomnak, mint amilyen a globális környezet/időjárás változás?"
Nehéz objektíven véleményt formálni, hiszen mindannyian "rabjai" vagyunk közvetlen környezetünknek. Az objektív valóságot szubjektivan éljük meg, de ezzel befolyásoljuk annak menetét. Mikor sokan, nagyon sokan csak picit tesznek, vagy épp nem tesznek semmit mert azt érzik az ő véleményük nem számít, az sokká adódik össze, és nagy számok lesznek belőle, és az bizony odahat. Lassan de biztosan.
A globalizáció korát éljük. Az emberek a gondolkodásukat is globálisan élik meg, hiszen valóságos információk cserélnek gazdát a világ szinte bármely két pontja között a gondolat sebességével. A világról alkotott véleményem formálásában segít a szűkebb környezetem, a családom, a tanulmányaim(!), a barátaim (ezek közé tartoznak azok is akik nem itthon élnek, és/vagy nem magyarok) az iskolai környezet és/vagy munkahely, a tágabb értelemben vett környezet az ország ahol élek. A saját országom helyzetének megértése is objektívebb lehet, ha szélesebb spektrumon nézem azt. Európából nézve, és a világból nézve.
A demokrácia egyik alappillére a szabad véleményformálás joga. Én azért tartom létszükségletnek, életbevágóan fontosnak az oktatást, illetve az oktatás reformját, mert ez a véleményformálásunkat döntően befolyásolja, befolyásolná. "Má' pozitív értelemben" ahogy a régi anekdota poénja mondja.. Így sorsunkat is, mert a nagy számok fényében ez már társadalomformáló erejű lehet. Bár így lenne. Ma kellő ismeret nélkül is véleményt formálunk olyan dolgokban amiről jó esetben is csak hisszük, hogy elegendő információ áll rendelkezésünkre. A véleményformálás joga nagyon erős mindannyiunkban, de kicsúsztak alólunk azok a talapzatok amelyek hitelesítenék véleményünket. Ez nagy baj, és nagy csapda. A tanulás, a dolgokban való elmélyülés elmarad, ami megmarad az a véleményformálás szabadsága, amivel így nem tudunk jól élni. Megelégszünk azzal hogy elmondhatjuk amit gondolunk, de fel sem merül bennünk a kompetencia kérdése.
A globalizáció motorja az internet, ami önmagában igen tág fogalom. Ebben legalább annyira fontos tényező, hogy honnan milyen forrásokból szedjük össze információinkat?
Valaki azt mondta nekem még évekkel ezelőtt, egy éles igazságtalan beszólás kapcsán hogy: nem az az érdekes hogy mit mondott, hanem hogy ki mondta..
Tehát fontos kérdés a kompetencia. Vajon kompetens vagyok a kérdés megválaszolásában? Megvan a kellő ismeretem, hogy tanácsokkal lássak el másokat? És én kinek hiszek? Kinek a véleményével azonosulok? Az internet hozta globalizációnak egy nagy veszélye hogy azáltal, hogy mindenki maga formál véleményt, a kompetenciát (hitelesítést) is magunknak gyártjuk hozzá. Ez teljes dilettantizmushoz vezet. A vélemények objektív megformálásához ismeretre van szükség. Ez a tény általában azonban elsikkad. A vélemény enélkül is megszületik, csak épp nem nevezhető objektívnek, helytállónak ismeret hiányában. Ma mindenki fenntartja magának a jogot a saját vélemény megformálására. Ez önmagában nem is lenne baj. A baj az hogy az ehhez szükséges ismeret nélkül akarja ezt tenni. Ebben benne van az is, hogy nem is tudja az illető hogy amiről ő azt gondolja hogy teljes, az valójában csak része az egésznek. A kifejezetten kötözködő véleményformálásról most nem is beszélek.
Tehát például az interneten ütköztetett vélemények nem ugyanazon síkon mennek végbe. Az érvrendszer is más alapokon nyugszik, sokszor még a szótár sem ugyanaz.
 Megpróbálom ezt egy egyszerű példával illusztrálni. Képzeljük el hogy festménykiállítást rendeznek az interneten. A képeket szabadon kommentelheti bárki. Ezek között lenne mindenféle: Leonardótól, Picassón át, a gyerekrajzig. És akkor azt látjuk, hogy egyszer csak megjelennek a megmondó emberek, akik saját bevallásuk szerint: a kutyájuk is szebbet fest mint egynéhány világszerte elismert festő. Felsorakoztatnak aztán egy csomó érvet(?). És erre aztán beindulnak a parttalan viták, pro és kontra, esetenként elszabadulnak az indulatok is.
 Miről van itt szó? Olyan emberek szállnak be a vitába, és ülnek le egymással szembe, akik közül az egyik kompetens, mert sokat tanult, és foglalkozott ezzel a témakörrel, hobbija, munkája talán a festés, sokat utazott, vagy tanult külföldi egyetemeken, kiállításokat is rendez, együtt dolgozott más nemzetközileg elismert művészekkel és kutatja a fiatal tehetségeket stb., stb., stb, tehát van rálátása és saját tapasztalata.
 A másik oldalon pedig olyanok szállnak vitába akit mindig is érdekelt ez a téma, de vagy lehetősége nem volt képezni magát, vagy csak más dolgok miatt nem mélyült el a kérdésben, és éppen ezért már maga az a foglalom hogy elmélyülni valamiben is nehezen értelmezhető a számára. Ezért leginkább magát képezte ebben a kérdésben jobb híján az interneten. Persze ezt ő nem ennek éli meg. Azt gondolja hogy az a világ ami őt körül veszi az teljes képet ad számára az értékítélet objektív meghozásához. Hiszen a vak is látja hogy..
 Aztán vannak akik valahol a kettő között vannak, érzik hogy egy ilyen vitához sokkal több ismeretre lenne szükség, de azért megpróbálja magát feltűntetni hogy olyan színben tetszelegjen mintha neki ez meglenne, de nem. Nincs meg, és ezt érzi ő is, és az is akinek viszont megvan..
És a korrektség kedvéért meg kell említeni azokat akik, nem akarnak többnek, vagy másnak látszani annál mint amik. Ez lenne a korrekt egyébként..
Na és a történet végén aztán a népharag elsöpri az egyetemes értékeket, akkor mit vonhatunk le tanulságként? Azt hogy évszázadok, évezredek alatt felgyülemlett egyetemes értékeinket sutbavágjuk, mert nem tudunk felnőni a feladathoz, hogy értékelni tudjuk? Sok ilyen esetben épp hogy az elvesztett gyermeki lélekre lenne inkább szükség. Vagy ha fel merjük tenni magunknak a kérdést: Mi hiányzik belőlem ahhoz hogy megértsek egy ilyen képet?... az ismeret, a tanulás. Az ismeret az aminek segítségével sokkal nagyobb az esély, hogy a szabad véleményformálásunkkal jól éljünk. Mi haszna, ha néhány félanalfabéta egymás vállát virtuálisan megveregetve diadalittasan örül lehengerlő szájkarate tudásának? De hát ez nem is a kép értékítéletéről szól! Mert az adott kép ott marad. Benne az üzenettel! A virtuális "győzelem" nincs igazolva, csak önigazolva. Mert a legnagyobb ellenérv maga a kép, és a története. Ami rejtve maradt, mert nem az volt a lényeg a vitában. Nincs más út tehát csak az ismeret!


Adott két ember. Az egyik ismeri Picasso Guernica c. képének történetét, a másik meg nem. Mit gondoltok mi lesz a két ember véleménye a képről és hogyan fognak tudni érvelni, ha meg kellene beszélniük egymással?

No de térjünk vissza a zenére. Fel kell tennem a kérdést: Én miért teszem ezt az egészet? Olyan sokféleképpen, sok helyen tehetem, és teszem ezt az egészet. Mi acél? Mit akarok elérni vele? Miért csinálom? Legtöbbünknek van egy gyermekkori élménye erről, és az nagyon jó, ha ez megmarad. A gyermekkorban átélt felszabadult öröm.


  Hárs Viktorral készítettem interjút nem olyan régen a JazzPresszóban. Ő azt mondta, hogy az marad meg a szakmában, akinek "kényszere" van arra, hogy létrehozzon, közöljön valamit. Ezzel mélységesen egyetértek, mert ez velem is pontosan ugyanígy történt, és történik. Az alkotás vágya. Akár az élő zenélés öröme, akár komponálás. csakhamar megtapasztaltam, hogy a közönség azt szereti, hogy ha jól érzem magam a színpadon. Ezért megfogalmazódott bennem, hogy az egoizmusnak igen is van egy pozitív jelentése, ami segít abban, hogy a közönséghez eljuttassam az üzenetemet.

  Tommy Emmanuel nem is csinál titkot: Ő több helyen is nyilatkozza, az ő célja a szórakoztatás. És hogy a szórakoztatásnak  milyen magas lágéi vannak  arra bizonyíték a művész személye maga.  De itthoni példának nyugodtan idehozhatnám a Budapest Jazz Orchestra példáját, ami a színvonalas szórakoztatás magasiskolája ma Magyarországon. És most egy 17 tagú zenekarról beszélek..
A másik következménye ennek a gondolatnak a hitelesség. A művészetben ez egy hosszan kimunkálható érték. De hiteles csak az lehet ami belülről jön. Nem valamilyen külső tényezőknek való megfelelés kényszere. Ezért számomra csak az tud működni ami hiteles. Ebben benne van az a veszély, hogy olyan szegmensben mozogsz ami csak keveseket érdekel. Az egy kemény harc. Ebben van sok kompromiszum, van hogy újra kell bootolni a terveket. Ezeken én mind keresztül mentem. És nem tudom mit hoz a jövő. Csak gondolkodom róla. Én egy lemezzel, számtalan fellépéssel, tv-s, rádiós szerepléssel és friss diplomával a hátam mögött, a családommal, gyerekekkel belevágtam egy új világba, ahol parkettásként dolgoztam egy évig. Az nem a zenélésről szólt. Az a tapasztalatszerzésről.
Fokozatosan érett a felismerés, hogy mindazok az álmok amik megszülettek bennem kamasz fejjel, azok ma már elérhetetlenek, mert maga a világ változott meg körülöttem. Ez ma már nem az a világ mint amiben felnőttem. Ma már nem lógnak fürtökben az emberek a jazzklubbokban mint volt ez a 80-as években Babos Gyula koncertjén.
És nem tolonganak az emberek a Debreceni sportcsarnok előtt hogy bejussanak a jazzfesztiválra. És aki nem jutott be az sátrat vert előtte. Ez a világ elmúlt. Tehát rá vagyok, rá vagyunk kényszerítve hogy megértsük ezt a világot, benne a mi helyünket is.
Miles Davis 10 évet hagyott ki az életéből. Ez rengeteg idő. Neki legfőképpen az egészségi állapota tette ezt szükségessé. De úgy halt meg, hogy stadionturnékat csinált szerte a világon élete utolsó szakában. Több mint 200 lemezt készített, és több alkalommal is megreformálta a műfajt. No az ilyen művészek megérdemlik a géniusz jelzőt. Szerintem egy percre se szűnt meg zenésznek lenni az alatt a 10 év alatt. Mert ez belülről jön. A motiváció elindul és keres. Utat tör magának. Még akkor is, ha sok éves pauzák jönnek közbe. Ha a világ már nem is aszerint működk, mint amibe belenőttünk.

 Herbie Hancock azt mondta az egyik interjújában, hogy az egész életünk egy út, amiben növekedünk. Növekedni pedig csak ismeretszerzéssel (és tapasztalatszerzéssel ami megint csak a tanulás egy formája) lehet.

 Végezetül az én személyes hitvallásom, hogy a zene Isten ajándéka, s mint az ajándékokat általában úgy ezt is sokféle cél szolgálatába lehet állítani. Én ajándéknak élem meg, ahol a zenész csak egy eszköz, hogy a zene keresztüláramoljon rajta az emberek felé. Nekem ezért (is) öröm a zenélés. Mert Isten is öröm. És ezzel az örömmel akarom ezt az ajándékot tovább adni az emberek felé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése