2016. február 13., szombat

Érték. Érték?

Értékeinkről általában


  Hozzá kellett szoknunk, hogy ma mindenféle evidenciát, és alapértéket megkérdőjeleznek, felülírnak, egy tollvonással elintézik. Az alkotmány annyiszor és úgy módosítható mint egy hetilap, az adórendszer úgy változik, hogy lehetőleg kiszámíthatatlan, követhetetlen legyen, teljes bizonytalanságban tartva. Európa polgáraiban élő kép a kereszténységről oly annyira közömbös, hogy ennek nagyon súlyos következményeit még csak most kezdjük megérezni a saját bőrünkön. És hova vezethet mindez?
Az egyetemes művészi értékek, a gazdasági profit és haszonszerzés oltárán lettek feláldozva. Percemberek lettünk. Élj a pillanatnak! Minden nap után álomra hajtjuk a fejünket, és a következő már valami mást hoz. Ami tegnap volt, az már csak volt, azzal ne is foglalkozz!
 Ma a világon minden megkérdőjelezhető. Minden. Ennek egyik platformja az internet. Mely összeköt bennünket. Iskolázottságtól, neveltetéstől, kultúrális előzményeinktől függetlenül. És ütköztetjük véleményeinket saját vérmérsékletünknek és intellektusunknak megfelelően. Mert mindenki a saját igazát hajtja. Mindennél fontosabb hogy elmondhassuk, mit is gondolunk. Eltűnnek a közös nevezők. Illetve nem a tudás, vagy az egyetemes értékek mentén tagozódunk, hanem az indulat, a sértettség, meg nem értés és harag alapján. Az pedig rossz tanácsadó.
Ha nincsenek általánosan mindenki által elfogadható alapvetések, akkor mindenki alól kicsúszik a talaj. A mienktől eltérő véleményt önmagában nem tudunk elfogadni, ha nincsenek olyan objektív alapvetések, melyek az összes fél számára elfogadhatóak lennének. Mint például az egyetemes értékek. De tanulás, és műveltség hiányában ezek sosem lesznek etalonok. Így nem csak a másokról alkotott véleményünk lesz labilis, de saját magunkat sem fogjuk tudni elhelyezni. Nem kapunk visszaigazolást. Belép a bizonytalanság amit azzal leplezünk, hogy még erőteljesebben és erőszakosabban, hajtjuk a magunkét. Elvesznek azok a fokmérők. Ezek pedig a tanultak alapján jönnek létre. A TANULTAK alapján. Igen, megint az oktatás.
  Szokták mondani, hogy a demokrácia sem tökéletes, csak a legkevésbé rossz. Ez a probléma a demokrácia csapdája. Ebben a rendszerben az esélyegyenlőség nevében annyira azzal vagyunk elfoglalva hogy mindenkinek igaza legyen, és mindenki elmondhassa a magáét, hogy az ehhez szükséges tudás és ismeret már egyáltalán nem feltétele ennek. Régebben legalább aki véleményt formált arról tudtuk, hogy nem beszél hülyeségeket, hiszen szakavatottja a szakmának. Ma azt sem tudjuk kivel beszélgetünk, és mondandójának nincs támogatottsága. Hogyan reagálunk például arra, amikor olyan kultúra jön közénk, aki erre magasról tesz? Miért gondoljuk hogy integrálni lehet, amikor magunkat sem tudjuk? Ez válság, és nem is kicsi..
Én úgy őrzöm az alapvetéseimet mint a legnagyobb kincset! Mert ez ad nekem értelmes életet, utat ebben a tébolyult világban. Ez ad segítséget dönteni az előttem álló feladatokban, kérdésekben. Enélkül csak botorkálunk, és kotorászunk a dzsindzsásban.
Az én alapértékeim:
  • A Biblia/család
  • A tanulás. Az ismeret. Azért, hogy minél szélesebb perspektívában lássam a saját életemet és a világot mely körülvesz és folyamatosan változik.
  • Azok a tanárok/lelkészek akik elindítottak, bevezettek abba a világba ahol most élek.  Megtanultam hogy, nem biztos hogy akkor van igazam, ha sok ember bólogat velem, hanem ha legalább egy olyan ember támogat, akinek adok a szavára. Mert nekem vannak emberek akik fontosak és adok a szavukra. Mert bizonyítottak az egész életükkel.
Nos akkor a zenélésről

A zenei előadóművészetben legalább két tényező van amiből összeadódik a produktum.

  • Az egyik technikai jellegű. Mindaz amit kitartó gyakorlás, és tanulás által sajátítunk el. Ez a rész a dolog pragmatikus, gyakorlatias része.
  • A másik a művészi ambíció. A mondanivaló vagy tartalom, amiben a technikai jellegű dolgokat használjuk fel a mondandónk közlésére.


 Nos ennek a kettőnek az aránya igen változatos formában jelenik meg az egyénben. Vannak a végletesek mindkét oldalon: Olyanok akiknél a technikai tudás minél tökéletesebbre való fejlesztése a legmagasztosabb cél, és ebben a szegmensben keresi a művészi megjelenést is, illetve azt hiszi, hogy ezt itt kell keresni. Ők a "cirkuszi mutatványosok", vagy "nethuszárok". A technika minél tökéletesebb elsajátítása és pont.

A másik véglet akiknél a mondanivaló csordultig van. Annyira akar mondani, hogy a technikai felkészültség teljesen másodlagossá válik. De a mondanivaló annyira erős, hogy teljesen átjön. És tudomást sem veszünk az esetleges technikai hiányosságokról, mert a tartalom feledtet mindent. Sok példa van erre is. Akiknek nem fontos a technika, mert nem e célból vettek kezükbe hangszert. Őket csak a mondandójuk érdekli. A hangszeres tudás sok esetben elmarad.

 Mi akik véleményt formálunk, magunk is tartozunk valamelyikhez. Véleményünket ez befolyásolja alapvetően. Az hogy kiben melyikből mennyi van, az alapvetően korábbról kezdődik. A hatások alapján ami ér bennünket. Család, neveltetés, iskola. Gyerekkor, személyiségünk jegyei stb. Az én nagyfiam például kicsi korától kezdve mindenre azt mondta hogy ő tudja, és mikor kérdeztem hogy honnan, akkor azt mondta hogy ezt ő tudja és kész.
Én egy a harmadik esetet tartok ideálisnak. Nevezetsen, ha a sok-sok gyakorlás és tanulás nem önmagában akar gyönyörködtetni, hanem egy magasztosabb célt szolgál. Becsomagolja a tartalmi mondanivalót. Hangulati kísérő jelensége a mondandónak. Ez instrumentális zenére is értendő. Egyébként én általában a két véglet közül sokkal inkább választom a tartalmilag túlcsorduló és esetlegesen technikailag nem oly tökéletes verziót mint a "tornagyakorlatokat", egyszerűen aztért, mert az emberi. Abban felismerem magamat. A bukdácsoló embert. Elmesélek egy példát:
Sok évvel ezelőtt egy lemezfelvétel alkalmával épp az elsőre felvett gitárszólómat hallgattuk vissza. (Nem az én lemezem volt). Mint sok más kollégámnál megfigyelhető, nálam is megfigyelhető a "first touch". Általában az első szóló sikerül a legjobban. Miért? Hát mert benne vagy egy hangulatban, és annak hatására játszol egy szólót. Minden ez utáni próbálkozás már csak reprodukciója az elsőnek, amiből hiányzik a "first touch".  Az a bizonyos érzés. Nos ennek megfelelően az íve és a hangulata nagyon passzolt. De ejtettem egy hibát, amit nem akartam benne hagyni. Gondoltam újrajátszom a szólót. Látnotok kellett volna a zeneszerző tiltakozását.:) Egyáltalán nem érdekelte az a rész amit én hibának gondoltam. Ne olyan hibára gondoljatok mint mondjuk egy rossz hang vagy ilyesmi. Egyszerűen nem az ment ki ott amit akartam. Azt mondta hogy ez a szóló úgy tökéletes ahogy van, és én hittem neki. Ott megtanultam magam elfogadni a hibáimmal együtt. Ez emberi. És olyan embernek hittem aki a saját bőrét vitte a vásárra a saját szerzeményével, és ha neki jó, akkor el kell fogadni: igen, ez jó. A hibával együtt is.
 Ha nem tudjuk zenei mondandónkat megtölteni tartalommal, akkor ott ette meg a fene az egészet. Nem tudom, hogy ez tanítható e. Ez a mondani vágyás inkább egy fajta személyiségből jön aminek a zene csak eszköze.
 Nem szeretem. illetve nem tudom megérteni azt a művészetet, ami arról szól, hogy bemutassam minek akarok látszani. Valójában nem az vagyok mint amit mutatok. Mert ami vagyok, azt nem szeretem. Nem vagyok megelégedve magammal ezért azt eltakarom, és inkább olyannak látszom mint amilyen szeretnék lenni az életem minden területén. Sőt azt szeretném, ha ezen titkaim sosem derülnének ki. Ebben a zene fal. A védekező mechanizmus része. Ez leginkább a  technikai virtuózoknál figyelhető meg. Mintha azzal takaróznának Csak ki ne derüljön rólam hogy ki vagyok. Az egész attitüd egy védekezés.
Igen, ez már nem is zenei kérdés. Ez pszihológia.
 Nekem a zene terápia. Az önazonosság megtalálásának eszköze. Én extravertált figura vagyok (minő meglepő fordulat :) ) ahol kifejezetten szeretném megmutatni mindazt amit gondolok. És a dolog akkor hiteles ha önmagadat adod. A művészetben a hitelesség alapvető. Nem kell bebújni semmilyen álarc mögé. Csak add azt ami vagy. Nekem erről szól a művészet. Sót azt gondolom, csak ez képes megszólítani az embereket a mélyebb érzelmi régiókban. Az ami HITELES.

2 megjegyzés:

  1. Az érték ítéletben - ma úgy tűnik - mindig is volt egy féle fázis késés a történelem folyamán : ma már tiszta,kik voltak a romantika nagy mesterei,vagy, hogy VanGogh és Csontváry nem unatkozó dilettánsok voltak. Sokan kétségbe vonják,hogy valaha is lehetett-e ez másképp - pedig egy kis közösségben létérdek a korrupció mentesség. Ha rövidlátó a fővadász,vagy szórakozott a sámán, simán kihal a törzs...ehhez képest ma egy globális közösségben élünk, maximális korrupcióval. Hiszen van annak legális formája is: a lobbizás, a reklám, stb... E tekintetben talán elértük a mélypontot. Sokat "segített" az internet is, ahol boldog-boldogtalan feltöltekezhet,mint "zenész"...vagy író,képzőművész, sőt guru, pszichológus, vagy világmegváltó. Az egész "válság" história ebben gyökeredzik. ... A zenében is a forma kultusza dívik a tartalom rovására : jónak LÁTSZANI. Ezek után értelem szerűen semmi bizonytalant, újat, valóban kreatívat nem mer bevállalni a többség - inkább hagyatkozik (jobb /?/ esetben) sterilre súrolt rutinjára. A leg több esetben persze ezt is igyekszik "olcsón" megúszni : begyakorol 10-20 látványos futamot, két perc alatt el is pufogtatja, és azt hiszi csinált valamit,mert a közönség zömének figyelmét két percig sikerült lekötnie...és manapság az ennél hosszabban tartó figyelem valóban ritkaság, ezért igazolva is érzi magát. ... Amivel vitába szállnék, az a zene forrása - tapasztalataim szerint az egyénen múlhat a szándék, a tudás, sőt,a mondanivaló egy része is, hiszen aki nem élt mozgalmas életet, akinek nincsenek színes tapasztalatai, annak mondanivalója is igen ritkán lehet tartalomban gazdag. Ám mindez ihlet nélkül mit sem ér. A leg jobbakat akkor játtsza az ember, ha az nem akaratból származik,hanem "odafentről" - olyankor már nem kell agyalni, számolni, figyelni - a zene szól "magától" , a zenész lelki alkata pedig "csak" valami féle eszköz,melyen keresztül megnyilvánul.

    VálaszTörlés