2017. augusztus 20., vasárnap

Nézz befelé!



 Amikor az ember magáról ír, akkor végig gondolja meddig engedi be az olvasót. Milyen mélységeket hajlandó feltárni, és milyen célból. Mondjuk egy baleset, vagy egy rák rázós dolog. Biztosan van aki nem szívesen beszél mások előtt ilyesmiről. Számomra azonban nem ez jelent problémát. Arról azonban amiről itt szeretnék írni nekem borzasztóan nehéz. Mert magamat leplezem le. Olyan dolgokat, amikre nem hogy nem vagyok büszke, de legszívesebben eltemetném őket örökre.
 Miért teszem mégis?
  Nos az a személy, aki végigvezetett engem ezeken a helyzeteken, fontos dolgokra tanított meg. Életbe vágó dolgokra. Felismertem továbbá azt is, hogy az én problémám nem egyedi, kívételes, hanem sokakkal megtörténik. Talán nem ugyanezekkel az eszközökkel, de az eredményt tekintve feltétlenül. Életünk során mindannyian megélünk veszteségeket, tragédiákat. Ebben hasonlóak vagyunk. Viszont ezen tragédiák feldolgozása már sokféleképpen történhet, és szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy mit kezdünk ezekkel. Van e segítségünk? Merünk e kérni? Megéltem valóságban, beláttam, megtapasztaltam hogy annál aki nekem segített és segít tényleg nincs lehetetlen! Egy olyan valóságos találkozás jött létre, melyet ilyen szélsőséges helyzetekben mint amiket itt le fogok írni, lehetetlen magamnak generálni. Képtelenség, hogy amikor szembe nézel a hallálal, akkor egy fantazmagória lesz ami segít..:) "Zuhanó repülőn nincs hitetlen". Szokták mondani. És mennyire igaz. Amikor egy helyzetben felismered, hogy nincs tovább, mit kezdesz a gondolattal? Mikor nincs időd mérlegelni mert másodperc tört része alatt lezajlik az egész szituáció. Akkor hirtelen valóságossá válik az a másik dimenzió. Mert lehetetlen hogy a sok nevetés, és sírás, az emlékek, a szeretet, a sok élmény, a kapcsolatok minden olyan dolog ami betölti az életünket és nem kézzel fogható, anyagi, az szertefoszlik és semmivé lesz abban a pillanatban amikor a testünk meghal. Mindezek egy anyagi testbe lennének bezárva? Ezt ha komolyan végig gondolod, irracionális. Nekem mindig is az volt. Hogyan lehetne a nem anyagi természetű dolgainkat materiális dolgokhoz kötni?
 Számomra nem a testi/fizikai gyógyulás jelenti az igazi győzelmet a történetemben. Nem is győzelemként gondolok rá. Ami a legelképesztőbb az én sztorimban az annak a személynek a közelsége, barátsága, valóságos szeretete és ígérete, akinek köszönhetem magát az életet. Egy olyan életet ami nem a fizikai valónk minőségétől függ. Talán most egy kicsit homályosan fogalmazok de remélem mindenre fény derül.Valóságban találkoztam Valakivel aki ezekben a nehezekben körülvett, biztonságot adott, közel engedett magához, fiának nevez, és örül nekem. Akinek van hatalma az élet felett. Elfogad így ahogy vagyok. A közelségében azt éltem meg hogy nincs ennél nagyobb biztonság. Ennek valóságában élek azóta is. Csodálat van bennem Iránta amit nem tudok és akarok magamban tartani. Azért maradtam életben mert beszélnem kell Róla. Őt úgy hívják: Jézus.
Próbálj meg egy kicsit félretenni minden olyan ismeretet amit valaha hallottál tanultál, ezzel a névvel kapcsolatban. Szóval akár pozitív, akár negatív élményed van ennek a névnek a hallatán most egy kicsit próbálj elfogulatlan lenni.
 A próbák amiken keresztül mentem csupa olyan dolog amit mindenki szeretne megúszni. Én pedig hálás vagyok érte. Ez önmagában ellentmondásos. Ellentmondásos, akkor ha nem ismerjük azt akiről írni szeretnék. Ő megengedett egy sor dolgot, hogy meglássam az életemben a fontos dolgokat. Meglássam mit jelen az ÉLET maga. Mert van úgy hogy vágysz rá hogy megtudd, de egyedül nem megy. A kérdések kérdések maradnak. Vagy a válaszok igazából nem hoznak kézzel fogható valóságos eredményt. Van szabadságunk, lehetőségünk segítséget kérni. Ezt sokunknak nagyon nehéz megtenni. Mikor kiszolgáltatott helyzetben vagy. És vesztesnek, és gyengének látszol ha segítséget kérsz. Miért, nem az vagy? Nem vagy kiszolgáltatott? Megéltem, hogy nem a körülmények alakulásának volta jelenti a biztonságot. Hanem ennek a személynek a valóságos és kézzel fogható jelenléte az életemben. Akkor is amikor baj van, és akkor is amikor gurulnak a dolgok. Abban a pillanatban amikor megéled az Ő szeretetét, már nem akarsz mást. Nem szeretnél soha többé eltávolodni ettől. Ellenkezőleg. Arra vagysz, hogy mindig ebben a jelenlétben élj.

 Sok olyan problémát hordozunk életünk során, aminek felismeréséhez évek kellenek. Lassan sunyi módon alakulnak ki, és mire alany, állítmány lesz belőle évek, évtizedek múlhatnak el. És ezek közben mérgezik az életünket. Akár meg is betegíthetnek. Például ha nem működik a kommunikáció a szeretetkapcsolatainkban, és fogalmunk sincs róla, hogy van-e másképp, és ha igen akkor milyen úton induljunk el? De ha megtörténik a csoda és ráláthatunk a saját életünkre, képesek leszünk meglátni magunkat kívülről, mit kezdünk akkor ezzel az információval? Hogyan, kitől kapunk segítséget? Hogyan tovább?
 Önmagában egy probléma felismerése nagyon nagy dolog, sőt kegyelem, és esély életünk megjobbítására, de még nem a megoldás.
Az én életmben is felnőttek ilyen problémák. És nagy bajt csináltak. Viszont kaptam segítséget. És ezért osztom most meg. Akik olvasnak most azok közül többen magukra ismerhetnek, egy betegséggel, vagy egy tragédiával, és ha csak egy van akin segít elindítani valamit a jó irányba, akkor már megérte ez az írás. Akkor bele is vágnék..
 A magánéletemről nem sokat írtam. Leszámítva azokat a eseményeket amire minden szülő, vagy férj büszke. Ez érthető is, hiszen amikor a családomról írok, akkor ez őket is érinti, és nem akarok olyan dolgokat nyílvánosságra hozni ami esetleg rosszul esne a szeretteimnek. Ez reményeim szerint ebben az írásomban sem fog megtörténni.  Ez egy igen sikamlós talaj. Nehéz róla írni. Ezért sem ragadtam "tollat" eddig, és csak remélem hogy most sem korai még.
  Ami eddig is látszott rajtam, hogy szeretem a családomat, a feleségemet a gyermekeimet. 1995 óta élek ugyanabban a kapcsolatban/házasságban. A 3 gyermekünknek van otthona. Büszke vagyok rájuk. Azt hiszem ez a kép megfelel a valóságnak, és ebből a kívülálló számára egy idilli kép alakult ki rólunk: A tökéletes "keresztény" család címmel. Hát ezt a címet jó lenne ugyan kiérdemelni, de sajnos híján vagyok/vagyunk vele sok tekintetben. Ha nagy ritkán elért egy ilyen vélemény, rácsodálkoztam: Te most rólunk beszélsz? -kérdeztem vissza. Talán mi magunk akartuk, hogy kifelé azt mutassuk minden rendben, mert senki sem szereti kiteregetni a szennyest. Nekünk ez a mutogatás vagy inkább takargatás úgy látszik jól sikerült. És persze nekünk magunknak sem volt könnyű szembenézni a ténnyel: kudarcot vallottunk. Talán azért mutattuk kifelé hogy minden rendben mert mi magunk is erre vágytunk.
 Több hívő és nem hívő barátom kollégám átesett valami hasonló folyamaton mint amin most én is keresztül megyek. Nevezzük ezt mondjuk ébredésnek.
Valahogy 40 után óhatatlanul is számot vetünk arról hol tartunk. (Életközépi válság..)  Hol van az életünk ahhoz képest, mint amit mondjuk főiskolás korunkban megálmodtunk. Akár munka vonatkozásában, akár a magánélet a család vonatkozásában. Eddig csak terveztünk, hogy majd ez lesz, meg az lesz, de most már a három gyerekből kettő felnőtt korú, és magam is 21. éve hogy lediplomáztam, szóval megálltam körülnézni hol is vagyok most. Mi az az út amin járok? Ezek a válaszok visszatükröződésekből látszanak. Ránézek a gyermekeimre és egy sor válasz "leolvasható" az életükről. Aztán ránézek a házasságomra is... Ezzel a számadással azonban egy sokkal mélyebb szintre kerültem mint azt eredetileg terveztem. A kapuk megnyitásával egyre mélyebb összefüggések jöttek fel, amelyek egyenként mind-mind magyarázatra szorultak. Aztán kezdtem ráeszmélni hogy minden amit csak meg tudok fogalmazni, legyen az a munkám, a magánéletem, a házasságom, a gyereknevelésem, a beteségem, a gyerekkorom, a személyiségem, minden, minden, minden összefügg egymással és kezdtem is kapisgálni ezeket az összefüggéseket. Korban kezdtem visszafelé haladni. Egészen a csecsemőkorig. Ehhez persze segítség kellett. Ez egyedül nem ment volna.
 Aki ismer tudja évtizedek teltek el, hogy  találkoztam Istennel személyesen. Azóta az ő kegyelmében éltem az életem. És felmerül a kérdés: Akkor hogyan lehetséges, egy ilyen "mélypont"? Hogyan történhet meg? Nos miért gondoljuk, hogy földi életünket "megúszhatjuk" harcok nélkül? Az Istennel való járás a telitalálatos szelvény a lottón? Hol a lényeg? Mi igazán fontos? Mit jelet a boldogság? Amit eddig anak gondoltunk az tényleg megadja azoknak akik mindenféle földi javakkal és kicsattanó egészséggel élnek? És tényleg be is látsz a hálószobájukba? A gondolataikba? A félelmeikbe? A lemondásaikba?
Egy barátom mesélte hogy a nagyszüleinek minta házassága volt ami 60 éven át tartott. A gyerekek, az unokák, a környezet, és mindenki számára ők voltak a pozitív példa. A nagypapa halt meg először. Mikor a nagyi megérezte hogy eljött az ő ideje is, egy dolgot kér csupán: Hogy ne a férje mellé temessék...
Melyikünk akar örökre itt maradni? A Biblia telis tele van olyan Istennel járó emberek történeteivel, amely történetek, mind az ő harcaikat örökítették meg. Egyáltalén mire valók ezek? Ezt a kérdést már boncolgattam: Mit kezdünk ezekkel? Ha valami baj ér, akkor már nem is lenne igaz az egész?
Mit jelent a hít? Az a nem látott dolgokról való meggyőződés. Miért kellene hinnem abban ami ott van mellettem? Hinni abban amit megfoghatok.
  A hit lényege, hogy elengedsz minden megtapasztalást, amelyet valaha megéltél az érzékszerveiden keresztül. El kell ugrani erről az ugródeszkáról. Ugyanis amikor ez megtörténik, akkor Isten kijelenti magát olyan valóságosan, amelyet egyetlen egy érzékszerved sem tudna jobban bizonyítani. Ugyanis abban a pillanatban ad az ő Lelkéből. Már soha többé nem leszel bizonytalan ebben, mert a kapcsolat létrejött Vele, és ebben az ő Lelke a kapcsolattartó.
 Ebben a kijelentésben értelmet nyer minden amit addig (és majd azt követően) megtapasztalsz bármilyen érzékszerveddel. Ez nem attól függ, hogy milyen az iskolázottságod. vagy hogy milyen családba születtél. Isten mindannyiunkat vár. hazavár. A kapu Jézus! Ő az aki megnyitotta számunkra ezt a csodát. Mi mindnyájan az ő teremtményei vagyunk. És az életünk nem a földi életünk és testünk elfonnyadásával ér véget.
 Eleve mi az élet definíciója?...
 Isten így mutatkozik be: Én vagyok az élet! Én tehát hiszek az ÉLETBEN! Ez az élet nem rajzolható fel az idősíkon. Minden csoda amit megélünk az érzékszerveinken keresztül az Ő teremtésének csodája. Életet csak Ő tud adni. És ahol Ő ott van, ott van az élet is. Ezért életbevágó a vele való személyes találkozás. Ehhez azonban el kell ugorni a deszkáról.
 Ahogy múlnak az évek egyre inkább problémakerülő ember vagyok. Én inkább a szabálykövető emberek közé tartozom. Egyre nehezebben vállalom be a feszültséggel járó vitákat. Ugyanakkor mindig irigykedve néztem azon hívő barátok, testvérek életét, akiknek az életéről sugárzott, hogy ők bizony beleálltak a szolgálatba. Minden nyűgével, bajával, áldásával. Komolyan vették Isten hívó szavát. Az egész életük másról se szólt. Azt éreztem hogy ez nekem nincs meg. Irigy voltam rájuk. Tudtam, éreztem, az életemen láttam, hogy nem vagyok a helyemen. Valamit tehát nem csinálok jól. És ennek komoly következményei lettek. Az életet csak úgy megúszni nem lehet, és csak nagy sokára esett le a tantusz, hogy Isten nem csak megváltott, de el is hívott. És én erre az elhívásra csak nagy későn reagáltam.
Van egy idevonatkozó Íge a Bibliában:
"Aki megtartja az életét elveszti azt, és aki elveszíti az életét én érettem (mondja Jézus) az megtalálja azt."
Nos ez nagyon igaz! Éreztem, hogy tartogatom magamnak az életemet a nagy semmire. Bizonyos dolgokat nem akartam Jézussal megosztani. Tudtam hogy kellene rendezni, a lelkiismeretem mindig jelzett, de altattam ezeket. Mintha az Isten bármit is el akarna venni, mintha nem ajándékozott volna meg mindennel! Azt gondoltam mintha ő egy messze élő passzív valaki lenne. Sohasem távolodott el tőlem. Egy pillanatra sem. Én nem figyeltem rá. Istennél az idő másképp működik mint nekünk. Mert ő felette áll, mi pedig benne vagyunk. És türelemmel várt, figyelmeztetéseket küldött, hívott, kérlelt, de süket fülekre talált. Nem álltam meg előtte, és nem kérdeztem: Mit szeretnél hogy tegyek?
Nem mond le rólunk. Rólam sem mondott le.  Szükséges volt felráznia ebből valahogy, hogy felébredjek és végre meghalljam a szavát.
 Igen, az elhívás. Nem akarok nagyon előre menni a történetben, de az ébredésem legdrámaibb időszakában, oly annyira volt valóságos a kapcsolat, hogy naponként helyezett a szívemre Ígéket, és ezen keresztül tudtam vele kommunikálni. Hihetetlen volt, de napról napra elöjövő kérdéseket teljes részletességgel beszélt meg velem. Nem jó szó, de nem tudom másképp érzékeltetni, de a hideg futkározott rajtam. Amikor a legmélyebben voltam, a legnagyob biztonságot, elfogadást, és törődést éltem meg. Isten élmény! Onnantól kezdve csak ebbe akartam maradni. Ma is. Több téma is napirenden volt, és mindegyikben hordozok a szívemben Ígéket amelyeket ekkor hozott elém. Az egyik ilyen kijelentése, ami nagyon mélyen beivódott a szívembe az a Példabeszédek könyvéből hozta elő:
"Hallgass a tanácsra, és fogadd el az intést, hogy végre bölcs légy! Sokféle szándék van az ember szívében, de csak az Úr tervei valósulnak meg."
Megértettem ebből, hogy mindaz ami velem történik, annak célja van, és ezt el is mondta nekem. Fel kellett végre ébrednem, hogy felnőtt lehessek hitben is, mert csak így gógyulhatok meg és a környezetem is. Na de nem vágok a dolgok elébe.
  Gyermekkoromtól olyan voltam mint aki mindenkinek szeretne megfelelni.(Na azt meg hogy lehet?) Mindenesetre én megpróbáltam. A megfelelés. Megfelelni mindenkinek. Ez szinte kényszer volt nálam. Gyerekkoromtól fogva. Hogy mindenkor mindenütt elfogadjanak. Volt ahol ment, és volt ahol nem. Sőt igazából a megfeleni vágyás mögött az elfogadás olthatatlan vágya élt bennem. Erről nem sokat tudtam, de visszagondolva felismertem: Vezérmotívum az életemben. Minden területen.
 Lassan megfogalmazódott a gondolat: Szükség lenne egy helyes önértékelésre. Biztos ismeritek azt az alapállást, hogy kívülről mondjuk a munkájában megkap minden elismerést, szívében mégis kárt vall, mert saját magának viszont nem tud megfelelni. Magunknak tesszük legmagasabbra a lécet. Mert nincs helyes önértékelés. Egy sor világsztár vesztét és halálát okozta ez.
 Saját magunk objektív feltérképezése azonban igazi kihívás. Főleg ha valaki olyan cipőben jár mint én. Gyorsan jött a felismerés, ez annyira fontos, hogy enélkül nincs is esélyem megtalálni a válaszokat az egészségem megromlására, a házasságom problémáira, és egyáltalán arra hogy ki is vagyok én valójában.
 Szerettem volna tehát tudni, vajon helyesen ítélem e meg saját magamat? Akár apaként, férjként, akár gyermekként, akár testvérként, akár tanárként , akár zenészként akár egy gyülekezet tagjaként, vagy magyarként, vagy Isten gyermekeként stb. Mennyire reális az a kép amit magamról gondolok? Hogyan lehet ebben objektívan látni? Nem is olyan egyszerű dolgok ezek. Én 48. életévemben kezdtem ezekkel szembenézni. Egyáltalán megtanulni helyesen feltenni ezeket a kérdéseket. Mert évekig lehet együtt élni problémákkal, amiket érzel ugyan, de nem tudsz megfogalmazni. Nagy kegyelem ha ez megtörténik. Amiről azt hittem tudom, ismerem arról kiderült: illúzió csupán. A valóság egész máshol van. Mint a Matrix filmben: Kikerültem a szoftverből! És nem is akárhogy!
 A megfelelés kényszere egész életemben vezérfonal volt. Például ezért is gyakoroltam ennyit a hangszeremen. Ezért ugrottam fejest a zenébe gyerekkoromban. A kezdeti sikerek megadták az elismerést amire annyira vágytam. A zene ösztönös terápia is volt. A jelfeldogozás helyszíne. Azt hiszem ezért lettem jazz zenész és zeneszerző is. Mert már a hangszer első kézbevétele előtt az önkifejezés formáját kerestem. Egyszerűen ösztönösen hajtott valami, találnom kellett valamit amiben el tudok mondani mindent. Amiben ki tudom fejezni magam. Szóval egy jóra sikeredett terápia lett a zene. Ezért is örültem mindig azoknak a gyakorlásoknak amiket a legtöbben nem szeretnek. Mert miután megtaláltam ezt a csatornát, minden vágyam volt tökéletesíteni, hogy minél gördülékenyebben tudjam kifejezni magam. Ez az eszköz, nem emberek helyett volt. Ellenkezőleg: Egy eszköz a kapcsolatteremtésre.
 A zene elmondta helyettem amit érzek. Azon keresztül mondtam el mindent ami ott élt bennem. És itt pedig (mármint a gitár mellett) mindig jól éreztem magam. Mindig. Írásomkor 37 év telt el mióta először gitárt vettem a kezembe. És soha egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben hogy miért, vagy minek. Annyira magától értetődő volt mindig. Gyerekként és felnőttként egyaránt. Az én önazonosságomhoz a zene leválaszthatatlan. A kommunikációm egy formája ami gyerekkoromtól fogva velem van. Ez egy nyelv amit megtanultam használni. Menekülés volt ez tehát és terápia. A valóság elől. Illetve a valóság transzformálása. Ezért van az hogy amikor játszom sokszor furcsa pofákat vágok (ez egyébként is jellemző erre a műfajra) , és ezért van hogy legtöbbször még "táncolok" is közben (pedig egyáltalán nem tudok táncolni egyébként) mert annyira él bennem a vágy a kifejezésre. Annyira erős ez az érzés..
 Gyerekkorom traumáit ebben az írásban nem szeretném feltárni, de az a tény hogy édesapám korai halálakor én még csak 8 esztendős voltam, és 3 évvel azt megelőzően már el is váltak a szüleim, és csonka is maradt a családunk, így egy sor olyan következményt hoztak az érintettek életében (így az enyémben is) amihez segítség kellett volna a továbbiakban.. Ezek a tények olyan irányt adtak az életünknek, életemnek, amit senki sem akart, vagy választott. Ezt el kellett fogadni. Gyerek voltál vagy felnőtt, mindegy: el kellett fogadni.
 Szeretetteljes családban nőttem fel, de a legjobb szándék sem tudta pótolni azt a hiányt amit ezek a tények okoztak. Ezeknek a tragédiáknak köszönhetően sok éven tartó pokol vette kezdetét, melyben mindenki sérült. Számomra ennek nincsenek felelősei. Nincsenek okozói. Sosem kerestem ilyet, Sem gyerekként, sem azóta. Nincs bennem harag, sem gyűlölet. Nem is volt. Inkább lelkiismeretfurdalás, hogy apám olyan mélyen lett eltemetve bennem, hogy már nem is találom. Ez "csak" egy helyzet amivel meg kellett tanulni együtt élni. De ettől még nem lett jobb. Sőt. Családom tagjai különbözőképp reagáltak a tragédiára, melyek mind-mind hatottak egymásra. Egymás életére.
 Nos én teljes tagadásban éltem felnőtt koromig. Egyszerűen nem vettem tudomást ezekről. Mintha ez meg sem történt volna. Volt egy osztálytársam az általános iskolában aki odajött hozzám és megkérdezte: Ne haragudj Miki, de az hogy lehet, hogy amikor édesapád meghalt egy könnycseppet sem ejtettél, de amikor a nagymamád meghalt akkor meg sírtál?
(Az anyai nagyanyámról sok szép emléket őrzök. És tragikusat is. Rám vigyázott, amikor agyvérzést kapott. 6 éves lehettem. Kiszaladtam az erkélyre egy kissámlival és kedtem kiabálni, hogy: Segítség!..)
 Nos több tényező is közrejátszott abban, hogy egyre inkább énközpontúvá váltam. A nárcizmus kialakulása szinte a csecsemőkorban kezdődik. 1-2 éves korig alakul ki. Nekem a felgönygyölítésben sikerült eljutnom idáig, de ennek mélységeit nem szeretném megosztani, a történet és a konklúzió szempontjából itt nincs is jelentősége. A lényeg hogy magammal voltam elfoglalva. Magammal törődtem, és közben kerestem mindenütt az elfogadás érzését.. Az hogy engem megértsenek az természetes volt, és elvárás a részemről. De tőlem ezt nem sok ember kaphatta meg, dacára hogy én azt gondoltam megadom. Ezt nevezzük nárcizmusnak. Jó nagy lett az "arcom", és ez olyan "szikla szilárd" alapokon állt, hogy csak úgy peregtek le rólam az engem ért (jogos) kritikák. Még a mérlegelés szintjét sem érték el. Ez a nem túl szimpatikus vonás a baráti és kollegiális kapcsolatokban nem volt különösebben szembetűnő. Sem bántó. Bár azért néhány gyerekkori barátom 30 év elteltével mikor mesélték a gyerekkori sztorikat hogy miket csináltam, hát pirultam és szégyenkeztem. Egyáltalán nem tűnt fel, hogy az egóm mindent visz. Egy udvarlási szakaszban azonban igen megnyerő tudtam lenni..
 A szeretetkapcsolatokban ez nagyon komoly károkat okozott. Pusztított. És ölt. Lassan de alaposan. Az ilyesztő ebben az, hogy az alany (jelen esetben én) erről mit sem tud. Mert számára a világ ilyen. Ő (az az én) úgy gondolja: mindenki ilyen, és a dolgok így működnek. Ezért az erre figyelmeztető jelzések el sem jutnak, mert ezt nem tudja problémának látni. Tehát miközben ő arra gondol hogy törekszik a jóra, és azt gondolja szeretet ad, és elképesztő módon igényli is, a VALÓSÁGBAN ennek ellenkezőjét teszi. Csak bánt, és bánt és megint csak bánt. És nem fizikailag. Lelkileg. Tökéletesen rossz kommunikációt használ. Ez a rosszabb szerintem.. Én ezt tettem.. Szeretni akartam és nem tudtam. Azt sem tudtam hogy nem jól csinálom. Sőt azt gondoltam hogy jól csinálom. Rettenetes dolog ez. Igazából nagyon szenvedtem ettől. Mindig az elfogadást kerestem, és közben saját magam voltam az akadálya ennek. Tiszta őrület, de így volt.
 Az egyetlen esély a "gyógyulásra" -tehát nem arra hogy helyrejön a házasságom, bár ez lehet mondjuk egy pozitív következménye is akár, hanem-  hogy felébredek ebből. Igen, de hogyan? Nos ez a legnehezebb. Benne vagyok egy szoftverben, és valahogy ki kellene kerülni onnan.
 Az interneten olvasgatva igen szélsőséges írásokat találtam erről. Volt olyan pszihológus aki nem is a beteggel foglalkozik, mert azzal nem is tud, sőt igazából ellenségnek tekinti, hanem a nárcisztikus fél áldozatának (értsd: házastársának) tud tanáccsal szolgálni: Ha valaki áldozatként ismer magára egy ilyen történetben az fejvesztve meneküljön a nárcisztikus párjától, mert semmi esély a helyzet pozitív megváltozására.
 Hát nem egy bizalomgerjesztő írás az biztos. Ha igaza lenne, én most nagy bajban lennék. Azonban Jézus személyét ismerve, nekem egész más véleményem van a saját gyógyulásom esélyeit illetően....
 Az első "jó" és legfontosabb és nélkülözhetetlen jel, tehát az ÉBREDÉS. Az ébredés az a pillanat amikor kikerülsz a "szoftverből" és képes leszel arra hogy meglásd saját magad objektíven. Ehhez a tükröt feleségem tartotta elém. Mi nem kevesebb mint 20 éven át éltünk ebben az "illúzióban". Ez elképesztően hosszú idő. Az hogy ezalatt kitarott mellettem ilyen hosszú időn át, az egy külön történet. Az ő története. Én eddig is szeretni akartam. Ha azt fogja mondani elég és nincs tovább: Igaza lesz! Már 21 évvel ezelőtt is igaza lett volna.. De ez további kérdéseket vet fel, amiket itt most nem tárok fel, mert más irányba viszi a történetemet.
A feleségem tehát sokszor tartott már tükröt elém ebben a két évtizedben. De nem láttam meg magam sosem benne. Ehhez meg kellett puhítani rendesen, hogy képes legyek rá.

Akkor a puhításról:

 A 2014-es BJO-val történt halálos kimenetelű autóbalesetünk volt a nyitánya az én ébredésemnek. Persze akkor erről még nem sokat tudtam. De az azért érdekes, hogy ezt a nyitányt megelőző évben feleségemmel előszerettel néztük a "visszatrés a halálból" (Beyond and Back) című dokumentumfilm sorozatot, aminek kapcsán írtam is itt egy-két bizonyságtételt/írást. Napirendre került a halál gondolata. Egyébként is abban a korban voltam mint amikor apám meghalt. Ő 38 volt mikor elment. Gyerekkoromtól "vártam" . Megérem? Túlélem a korát? Ezen időszakban sokan meghaltak körülöttem viszonylag rövid idő alatt. Fiatalok is. Fájdalmas, és megdöbbentő volt. Ezért folyton napirenden volt a téma.
  Ehhez jött ez a sorozat, és akkor aztán egyszer csak én is alanya lettem a történetnek. Andris kollégám meghalt. Én ott feküdtem mellette az aszfalton, és mikor magamhoz tértem eszméltem rá, hogy kezem lában mozog, eszméletemnél vagyok. Csak az volt furcsa, hogy még mindig ugyanabban a pózban fekszem mint amit a becsapódás előtt felvettem. Vajon mennyi az esélye annak, hogy egy kis busz ablakán kirepülök egy kollégámon keresztül -aki egyáltalán nem emlékszik erre (Gyafi)-, majd valahogy keresztül jutok egy másik járművön is, aminek a kereke a fejemnél állt meg, közben nem csapódok neki semminek és senkinek (!!!), majd úgy landolok, hogy semmim sem törik el, és a földön fekve ugyanabban a magzati pózban még mindig azt várom hogy mi lesz... ?  Hihetetlen? Hát nekem is az! De így történt! A buszból senki sem látott kirepülni. Ezen mondjuk nem csodálkozom, mert mindenki a saját életének megmentésével volt elfoglalva. Rajtam kívül más nem veszítette el az eszméletét. És én egyedül repültem ki a járműből. De mindenki sokkos állapotban volt.
 Sem a rendőrök, sem az orvosok nem tudták megmondani hogy kerülhettem oda. Én mondtam nekik hogy valószínűleg kirepültem, mert az előbb ugyanebben a pózban még a buszban voltam, és most itt fekszem a szalagkorlát alatt. Az orvosok szerint ha ez így történt, akkor nagy valószínűséggel meg kellett volna halnom, de minimum gerinctörésnek kellene lennie. A nyakamra tettek valami rögzítőt, és rám szóltak, meg ne moccanjak, és mentővel vittek az Egri kórházba. A röntgen felvételek után azt mondta a doki, hogy a leleteim alapján haza is küldhetne, de miután azt  állítottam hogy kirepültem a buszból ezért 24 órás megfigyelésre bent tart. Amiket itt leírtam tények. Senki sem tudja hogy kerültem ki a buszból. És azt sem tudja senki sem hogy ezt hogyan úsztam meg mindenféle maradandó károsodás nélkül. De így történt.
 Nagyon közel jött a halál. Él bennem egy pillanat a balesetből. Egy csend. Ezt nem tudom részletesebben szemléltetni. De a legnagyobb zűrzavar közepette, volt egy csend..Elgondolkodtatott. De nem rögtön. Csak később. Illetve elindultam egy gondolaton amit elkezdtem forgatni magamban. Nem sürgettem, csak hagytam hogy érjen.

Ahogy mondani szokták: Mindeközben...

 A baleset időpontjában már javában jártam az orvosokat egy teljesen más ügyben, egy pajzsmirigy nyavajával. Pár hónappal később aztán kiderült hogy baj van. Rákos vagyok, és ezzel újabb halál közeli élmény vette kezdetét. Ismét közel jött tehát a halál gondolata. A balesetet ugyan "megúsztam", de akkor ez most mi? Az elmúlás? (A rákom történetét itt tudod elolvasni.)Nem igazán értettem.
 És megint elgondolkodtam: Ki is vagyok én? Merre tartok? Mennyi dőm van? Vajon ha most megyek el, vajon készen állok-e? Miről fogok beszámolni Isten ítélőszéke előtt? A műtőasztalon eszembe jutottak a "visszatérés a halálból" dokumentumfilm idevágó epizódjai. Volt ott egy pofa, aki nagyon hasonló eseménysorozaton ment keresztül. Túlélt egy halálos balesetet, majd gégerákja lett. Akkorra volt bennem egy fajta kíváncsiság/elvágyódás: Talán most találkozom Jézussal. Talán most kilépek a testemből és itt hagyom ezt a világot. Talán most hazamegyek. Azonban nem így történt. Jézusnak más tervei voltak/vannak, de akkor még nem sokat értettem ebből, viszont a történtek megadták az irányt, hogy merre keressem a válaszokat.
Az idő, benne az ember születése, és halála is az Ő kezében van. A műtétek és a sugárkezelések után megkezdtem azt az életemet ami arról szólt hogy visszarendeződjek. Vissza? Hova? Tele voltam kérdésekkel. Mind a balesetnél, mind a műtőasztalon megéltem mit jelent az ígéret amit Jézus tett az övéinek. Mindenkor velünk van, soha sem hagy minket magunkra. Sőt minél nagyobb a baj, Ő annál közelebb van azokhoz akik ezt kérik tőle. Például a balesetnél a becsapódás előtti pillanatban és a magamhoz térés első pillanataiban is imádkoztam. A becsapódáskor arra volt időm, hogy azt mondjam: "Uram jövök!" A felébredéskor pedig már a többiekért. Aztán a műtőasztalon is amíg az altatás hatása el nem ért én imádkoztam. Azt mondta az altatóorvos: Gondoljon valami szépre! Mondom neki: Imádkozom! :) Ezeket az imákat Isten meghallgatja és nagyon gyorsan reagál rá. Létrejön az "online" kapcsolat. Megdöbbentő volt. Hiszen hívő ember voltam, és mégis megdöbbentett Isten valósága.
 Kaptam időt arra, hogy feldolgozzam az eseményeket.
 És még egy fontos dolgot éltem meg: El kellett engedni mindent, és mindenkit aki fontos a számomra. Igen. Mindenkit akiről azt gondoltam szeretem. Elengedni őket. Mert ott abban a pillanatban csak te vagy és Ő. Egyetlen személyre figyeltem: Jézusra! Később amikor "visszakaptam" a szeretteimet, már másképp néztem rájuk. Végre hagytam magam hogy Isten szerethesse őket. Ez sokkal "könnyebb", mert nekem úgy sem menne. Hiába próbálkoztam.
 Akkor eszembe jutott az Ótestamentumból Ábrahám története. Az ő ígérete a fia volt. Sokat kellett várnia rá. Majd miután beteljesedett az ígéret, az Isten azt kéri áldozza fel őt. Teljesen értelmetlennek tűnhetett Ábrahámnak.  Isten azonban nem a vérét akarta a fiának, hanem azt szerette volna tudni, ki van első helyen Ábrahám szívében. Ez a történet motoszkált bennem.
 Lassan megérkeztem problémám gyökeréhez. Ahol a szálak összefutnak.. Isten tőlem is ezt kérdezte:
Miki ki van az első helyen a szívedben? Hol vagyok én?(kérdezi Isten)

 Én soha életemben olyan szeretetet és elfogadást amit ezekben az eseménykben megtapasztalhattam, nem éltem meg korábban. És egyszer csak megfogalmazódott: Hihetetlenül hálás vagyok ezekért az eseményekért Jézusnak, mert ezeken keresztül olyan közel kerültem hozzá mint soha azelőtt. Ki tudom mondani: Ezek a "tragédiák" mentették meg az életemet.  A teremtő kézzel fogható közelsége. Igen nagy kegyelem ez. És itt kezdett valami derengeni. Tökéletes biztonságban éreztem magam. Tudtam és tudom, bármi történjék is, minden kontroll alatt van, és nem történhet velem olyan ami elszakíthatna Krisztus szeretetétől. Mikor felemeljük a tekintetünket Rá, minden körülmény eltörpül. Még maga a halál sem vehet erőt rajtunk, mert az egyenesen az Ő országába visz/vinne. Ez egyszerűen elképesztő!!!! Megéltem ennek valóságát. Megélni a valóságban a lehető legszélsőségesebb körülmények között Krisztus szeretetét. Tragédia melyen keresztül megélhettem a legnagyobb ajándékot amit ember megkapat: Krisztust. Ő lett hát az első az életemben. Igazán. A szívemben! Ma már tudom. Ezt akarta tőlem Jézus. Mert csak így tud használni! Az elhívásomban. Sőt így lesz esélyem végre úgy szeretni másokat a szeretteimet, hogy az a szándéknak megfelelően az is legyen. Ezen az úton függenek össze a dolgok egymással.
 Itt vagyok tehát. De már nem vagyok többé az az ember aki voltam. Mert felébredtem. Jézus olyan valóságosan jött az életembe, és került az őt megillető első helyre mint amire mindig is vágytam. Megtörtént tehát a csoda.
  Minden elvágyódásom ellenére maradtam tehát, és nem ismétlődött meg a gyerekkoromban történt tragédia. Mindhárom fiamnak továbbra is van apja. Isten áldássá változtatta a velem történteket. Mert ennek következményei kihatnak a környezetemre.
 Ezért újra bootoltam az életemet. Az alapkérdés ez lett: Uram, mit akarsz hogy cselekedjem?Kiderült, hogy ezen kívül még újabb dolgok várnak rám, és ennek a folyamatnak még nincs vége. Ezek még elemántárisabb erővel fognak hatni mint az elébb leírtak. A "puhítás" előkészítette az elkövetkezendőket. Ez csak a talaj előkészítése volt.
 Jelentős mértékben beindult tehát a változás az életemben. A gondolataimat, az érzelmeimet, mindenemet áthatotta az események által kiváltott gondolatok. A személyes kapcsolat Jézussal. Minden dolgomat elé viszem. Semmit sem szeretnék tenni, cselekedni, dönteni nélküle. Létrejött az "online" kapcsolat. Éreztem ez sorsfordító. Nem vagyok már soha többé az az ember aki voltam. Jézus nem pusztán az események alatt volt velem. Hanem főleg az azt követő hetek és hónapok alatt segített feldolgozni az eseményeket. Megismerem a hangját! Igazából ezt a kapcsolatot akarta létrehozni. És ennek eddig én voltam az akadálya. Eddig.. Igen szoros kapcsolat alakult ki a Teremtővel és én ezt vég nélkül szerettem és szeretem. Ma is gyakran imádkozom azért, hogy soha ne kerüljek ki ebből az állapotból. Mert csak így jó élni, ha itt lehet velem.
  Természetemre nézve alapvetően hiperaktív, ADHD-s és nárcisztikus személyiség vagyok. Ez így elsőre nem hangzik valami jól...:) De másodjára sem..:) A helyes önértékeléshez tisztában kell lenni ezekkel. És azzal is mit gondol Isten rólam. De az sem mindegy, hogy mit kezdünk ezekkel az infókkal. Lehetséges lenne hogy mindezek dacára ezekből valami jó süljön ki? A helyes önértékelésre történetem ezen szakában még várni kellett. Fentebb már részletesen írtam, hogy ennek milyen következményei lettek a magánéletemben.
 2017 februárjára annyira feszültté vált az otthoni légkör, hogy az átlépte az elviselhetetlen kategóriát. A velem történtekkel párhuzamosan a családi életem darabokra hullása is ekkor következett be. Éljen! :)
 Már két évtizede nőtt a feszültség, minden próbálkozás ellenére. Hiába tudod az eszeddel mit kellene tenned, ha az nem jut el a szívedig, az csak  szó marad és ennyi. Mindketten tudtuk feleségemmel ez egy percig sem tartható tovább. Úgy tűnt sem a sokéves családterápia, sem a "későn" jövő segítség (erre később még kitérek) nem segít. Így 2017 februárjában el is költöztem otthonról egy hétre. Frankie barátom nyújtott segítséget. Nála laktam egy hétig. Az egy különleges időszak volt. Mindannyiunknak. Eljutottunk addig a pontig ahonnan nincs tovább. Fel akartuk vállalni a válást, hogy mentsük a menthetőt, hogy mielőbb megszüntessük ezt a végletekig feszült állapotot. Semmilyen más megoldást nem láttunk. Ami lehetőség a rendelkezésünkre állt azt mi végigpróbáltuk. Semmi sem működött ezek közül.
 Nos Jézusnak azért volt ehhez egy-két szava. Folyamatosan olyan igéket kaptam a Bibliából amelyek szöges ellentétben álltak a valósággal. Csak egy példa a számtalan közül: Mikor épp elköltöztem és azon imádkoztam reggeltől estig, hogyan folytatjuk az életünket ezután, és mi ilyenkor a helyes teendő, akkor egyszer csak jött a következő Íge a Példabeszédekből: "Aki jó feleséget talált, kincset talált, és elnyerte az Úr jóakaratát."
 És adva volt a kérdés: Elhiszed-e azt amit Isten naponként eléd hoz az Ígéjében, ebben a lehetetlen helyzetben? Rá tudsz-e állni hittel, ezekre az ígéretekre akkor is, ha a "valóság" ennek az ellentéte? El tudod-e hinni minden körülmény ellenére, hogy amit Isten eléd hoz, és a szívedre helyez, azt véghez is viszi? Ez a hit harca volt. Amikor már kölcsönösen lemondtunk egymásról, feladtuk, és az egyetlen dolog volt amiben egyet tudtunk érteni az az, hogy különválunk, amikor már nem hittük, hogy ez változhat, akkor jön Isten és azt mondja:
 Ő még nem mondott le rólunk, és nem mondott le a házasságunkról sem.
 Én elhittem, és elhiszem Jézusnak! Olyan segítő kezet nyújtott ami bebizonyította: Nála nem létezik lehetetlen helyzet. Az is logikusnak tűnt, hogy akkor valószínűleg feleségemet is hasonlóan vezeti majd, de ebből ott egy jottányi annyi nem látszott.
Szeretném még egyszer pontosítani: Gyakorlatilag saját akaratom ellenére, döntöttem a házasságom mellett, mert elhiszem Jézusnak, hogy neki van megoldása. Nos mennyire vagyok én most bolond egy nem hívő ember számára? És persze a lényeg, mit történt ezt követően?
 Miután ennek az ébredésnek a folyamata több évre tehető vissza, és párhuzamosan sok szálon futott a történet, az egyik ilyen szál volt, hogy ha változtatni akarok akkor be kell illeszkednem újra egy gyülekezetbe, lehetőleg minél közelebb az otthonunkhoz. Tudtam: A hívő közösség hiánya komoly probléma, melynek negatív hatásai nem csak a saját életemben a házasságomban de a gyereknevelésben is meglátszottak. Már évek óta invitáltak bennünket az Érdiligeti Baptista Gyülekeztbe. Nos nem hogy el kezdtem járni, de rögtön nagyon komoly "szakmai" segítséget is kaptam egy olyan embertől aki történetesen pont az ilyen esetekre van "specializálva" és maga is átesett hasonlón. Hogy milyen véletlenek vannak?? :):):)  Éreztem hogy nagyon komoly az a segítség amit kapok, éreztem hogy igen erőteljesen vezetve van az életem, és az én dolgom csak engedni ennek a vezetésnek. Éreztem és érzem, hogy valami komoly dolog kezdődik, de otthon ebből egyelőre nem sok de annyi sem működött. A változás azonban igen sebesen és látványosan zajlott. Mire megkaptam a kérdéseimre a választ, már nem is a kérdés volt a fontos. Például tudom mi betegített meg. Ugyanaz ami tönkretette a házasságomat is. De igazából nem is ez lett az alapkérdés. És nem a házasságom megmentése az alapkérdés (ami egyébként nagyon fontos kérdés, nem akarom bagatelizálni). Az alapkérdés, hogy hova vezet az életem Jézus nélkül? És mi történik amikor "megadod" magad Neki? Az alapkérdés hogy hányadán állok Jézussal? Ki Ő nekem? Ki az első az életemben?
 Mert a kapcsolat a lényeg. Minden más ennek következménye. Például a házasságom is. Tehát meg kellett találnom minden problémám gyökerét. A nárcizmusom, az elrontott házasságom, a betegségem gyökerét. Ez pedig nem más mint az Istennel való kapcsolatom. Ugyanis mikor helyreáll ez a kapcsolat, óhatatlanul beindul a pozitív változás minden területen. A Biblia azt állítja hogy Jézus az élet. És én ezt hiszem. Ahol viszont megjelenik az élet, ott megjelenik a növekedés, és a gyógyulás is.
 Megszűntem tehát magam megoldani a problémáimat. Eleve minden problémát másképp látok. Nem akarok már okoskodni. Nem akarok megmondóember lenni. Mert megkaptam azt a szeretetet amire figyelek, és próbálom tovább adni. Ehelyett inkább csendben tanulok, és csak hagyom hogy Krisztus tudjon működni bennem, mindenkor, mindenhol.

Még a dolgok legsűrübbjében megpróbáltam szavakba önteni a folyamatot amin keresztül mentem. Konkrétan a nárcizmusból való felébredést. Egy elképzelt szituációban, ahol lényegében magammal beszélgetek. Illetve ez sem egyértelmű, mint az ébredés folyamata ahol pár percig nem tiszta hogy mi álom és mi valóság? Mint amikor valaki felkel, de még álmos, és az álom, meg a valóság összemosódik. De azért egyértelműen a valóság felé haladnak a dolgok. Tehát ha azt kérdezed, milyen a nárcizmusból való ébredés akkor itt van tessék. Ilyen:


Ébredés 2017 március 12.

-Jó reggelt! Mi az? Mi van veled? Mi történt? Meddig aludtam? Milyen nap van ma? Nekem már borostás az arcom? Mi történt itt? Meddig aludtam? Ki sír itt ennyire keservesen? Miért nem vígasztalja meg már valaki? Vagy ez még álom, vagy mi van? Nem értem, de hát ez itt csak egy tükör! Egy nyamvadt tükör. Nem?
Nem értem: Egy tükörben az ember általában saját magát szokta látni, nem? Egyáltalán ki rakta ide ezt a tükröt? Miért érzem hogy bántani akarnak? És ki sír itt vígasztalhatatlanul?
-Miki ne bomolj ez csak egy tükör!
-De nem hallod, itt valaki keservesen sír?
-Ne foglalkozz vele... feküdj vissza.
-De nem akarok visszafeküdni köszönöm. Nem hiszem, hogy téged nem érdekel ki sír itt ennyire!

-Jó, akkor nézz bele a tükörbe MOST! Mit látsz?
-..Alig ismertelek meg. Igazából nem ismerek rád. Szedd össze magad Mikikém, lassan betöltöd a 47-et, még meglát valaki.
-Jaj hagynál végre, hogy egy kicsit végiggondoljam mi is történik itt? Miért sírsz Miki?
-Láttam egy kisgyermeket aki nem emlékszik semmire sem. És próbál, erőlködik, de nem megy. Nem érez és nem emlékszik. Viszont ez egyre jobban zavarja őt. Belül van ő, saját magában jó mélyen. Évtizedeken át. Az a belső világ volt számára a valóság. A biztonságot jelentő. Biztonságot? Hogy lehet egy illúzió biztonságos? Milyen becsapás ez? Ki akar engem altatni és miért?
Rohannak az évek, és Miki mit sem sejtve a világ valóságáról csak megy előre és nem sejt semmit sem. A világon semmit. Vagy valami képzavar néha azért van. Mintha a rendszergazda próbálná tökéletesíteni a szoftvert. Néha megakad a kép. Nem feltűnő, és mindig távolinak tűnik. Olyan amit ugyan látsz, de sosem tűnik annyira fontosnak hogy odamenj és foglalkozz vele. Olyan puha megfoghatatlan dolog ez. Könnyű elnyomni a valóság életmentő üvöltését: Miki ébredj fel!!! Ébredj már fel!! Ne csukd be a szemed!!! Kezdj el végre sírni!
-Mi az, ki kiabál?
-Ááá csak rosszat álmodtál...
-De az ott a tükörben én vagyok nem? Miért sírok ennyire?
Csak a tükörképed tudott eddig sírni. Ez a belső világ bezárta őt, és a biztonság illúziójával altatja őt. Ennek a bezárásnak a kezdete, oka és története, az ismeretlen kisgyermekkor valóságában van elrejtve. Szó szerint. Pedig ez a kisfiú szeretne emlékezni de nem megy. Nagyon mélyre letolta, és mindennél jobban fél, hogy ez egyszer a felszínre jön. Kell ez? Ki kell ezeket hozni onnan?
Ez a kiskrapek így védekezett a kisgyermekkor valósága ellen. Nem is tehetett mást. Azt a valóságot egy felnőtt sem tudta elhordozni, nem hogy egy kisgyermek. Futott, szaladt a valóság elől.
Az illúzióban minden megmagyarázható. Ugyanis a valóság el van takarva. Ha látható lett volna, akkor... akkor az lett volna az ébredés. És az illúzió nincs többé. Egyszerűen kipukkan. Mint ha egy bűvészmutatvány titkát fednék fel. Azt a mutatványt többé már nem lehet ugyanannak a közönségnek bemutatni. Mert lelepleződött. És nem lehet visszacsinálni.
Hogyan képes egy illúzió évtizedeken át valóságként működni és ez által altatni? Akkor ott abban az ismeretlen gyermekkorban az menekülés volt. A valóság elől. A valóság talán csak a zenében fogalmazódott meg..
 Nos ahogy Miki álmában robog előre, nem veszi észre, hogy a valóságban közben karambolozik, és rombol. Elüt embereket. Mi az hogy elüt, fellöki őket. Hiszen vak. Nem is lát. És Miki még csak észre sem veszi. Vissza sem néz csak megy tovább. Azt hiszi nem bánt senkit sem. Sőt azt gondolja ezt mindenki így csinálja. Hát honnan is gondolhatná hogy lehet másképp is. Rombol pusztít a szerettei között, és még csak nem is sejti micsoda pusztítást végez. Az illúzióban ugyanis mindenki ilyen a számára. Ő abban él, hogy amit tapasztal az a valóság. Így védekezik. Csak épp nem tudja hogy védekezik. De mitől is? Vagy kitől?
Ezeket a kérdéseket csak egy felébredt ember képes feltenni...Felébredt? Hol van tehát az objektív valóság?
Igen a tükör...
-Miki ébredj fel! Nyisd ki a szemed!
-Jaj ne fáradt vagyok, aludni akarok, idekint ki vagyok téve mindenféle veszélynek. Kiszolgáltatottnak érzem magam. Ez nem egy biztonságos hely. Itt folyton csak sírok, azt se tudom miért. Ott legalább biztonságban éreztem magam.
-De legalább végre meghallottál és most hozzám beszélsz! Hát az ember a lelkét kiköpi úgy kiabál. Te meg a füleden ülsz? Már lassan 5 évtizede hogy kiabálok. Adj egy strepsilst! Én meg adok egy zsebkendőt. Sőt inkább egy egész csomaggal, ahogy kinézel szükséged lesz rá.
-Ezek szerint nem mehetek vissza?
-Hát barátom aki abból felébred, az oda már nem akar visszamenni. De szerintem te sem akarsz, csak még reggel van, és itt minden új a számodra. De gyere mutatok valamit. Állj rá!
-Mi ez?
-Nem látod? Ez csak egy mérleg.
-Na ja, a tükör is „csak” egy tükör volt ugye?
-Na most vitatkozunk, vagy ráállsz végre erre a mérlegre?
-Na jó, tessék! Most jó?
-Mennyit mutat?
-Ennek valami baja van.
-Na mert?
-Azt mutatja „0”
-Ennek a mérlegnek pedig semmi baja.
-Figyelj, még azt sem tisztáztuk ki vagy, és válaszok helyett csak a kérdések sokasodnak. Ez egyre szürreálisabb.
-Na jó, ha ilyen könnyű vagy akkor annak látszania kell.
-Jaj ne már megint a tükör...
-Nézz csak bele! Nyugodtan!
-Uram Isten, hova lettem?. De „sukár csáfó” vagyok! :) Tényleg; milyen könnyű vagyok! Ha fogyni is így lehetne...De hova lettem? Hova tűntem?
-Tudod, ezen a reggelen leszakadt rólad 47 évnyi súly. Ez már akkora teher volt rajtad, hogy lassan lefagyott az illúziód szoftvere. És ettől beindult az ébredés folyamata. Nagy és nehéz terhet cipeltél már. Itt volt az ideje letenni.. Sírj csak! Ezekkel a könnyekkel leszel könnyebb. Az ébredés még eltart egy ideig. Most megint csecsemő vagy, csak egy kicsit borostás. :) Azért valld be idekint jobb a levegő nem igaz?
-Mi történt amíg aludtam?
- Hááát eltelt 47 év.
-Egyáltalán mitől aludtam el ennyire?
Vedd át a ruhádat ezt enyhén szólva kinőtted. Zuhanyozz le, borotválkozz meg, addig készítek valami reggelit neked és beszélgetünk!
...
- De finom kaja ez, köszönöm! Mi ez? Én általában gyümölccsel szoktam kezdeni a napot.
Háát azt ezután teremni fogod. Ez itt most valami más. Manna.
-Hol vagyunk most?
-Ez itt a jelened.
- Erről nem sokat tudok még.
-Fájdalmas lesz. De meg fogsz gyógyulni! Tulajdonképpen ez itt már az utókezelés.
-Kórházban vagyok?
-Rehabilitáción. Ha valaki ennyit alszik mint te, annak cseppenként lehet csak adagolni a valóságot.
-Na jó, ha kész vagy a reggelivel, gyere a tv szobába.
-Legalább 10 éve nem tévézek már.
-Ez most egy kicsit más lesz..


-O.K. Akkor talán ez legyen az első.
-Bea?
-Igen Ő.
-Úr Isten Bea, hol van most? Telefonálhatok neki?
-Elment.
-Hova?
-Az most még nem érdekes.
-Attól még felhívhatom?
-Attól tartok egyelőre nem tudsz vele beszélni.
-Te most szórakozol velem?
-Már megpróbáltad sokszor. Tulajdonképpen mást se próbáltál. Bele akarsz hallgatni az üzenetrögzítőbe? Hogy milyen üzeneteket hagytál? Vele nem tudtál beszélni, hiába próbáltad. Csak a rögzítőig jutottál el. És az pedig csak annyit tudott mondani, mint ami a memóriájában van: A hívott fél „jelenleg” nem elérhető.
-Nem tudtam elérni?
-21 éven át.
-De ez hogy lehet?
-A te álomvilágod és az ő valósága között nincs kapcsolat. Egyszerűen nincs térerő. Ő a valóságban élt, te pedig csak most kerültél ide.
-Nem értem.
-Gyere mutatok egy másik filmet.
-Ú de régi felvétel ez. Mit csinál?... Jaj ne! Tolja a kocsit egyedül a hóban? Istenem hisz terhes a Danival?... Miért nem segít neki valaki?... Jézusom én hol vagyok?
-Hát ez az.... Hol voltál? Kire számíthatott ha bajban volt? .... Nem hoztad be a zsebkendőt? Most ne menj ki érte, itt van adok én tessék!
-Sok ilyen mozid van még?
-..Őszinte legyek? Szinte csak ilyen.
-De én mindig szerettem Beát.
-Szeretted? Te mit gondolsz a szeretetről?
-...Hát, én azt hittem hogy..
-Látod? „Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk Ő általa. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1.János 4. 9-10)
Tudod mit jelent ez? A te szereteted arra volt elég, hogy elmeneküljön előled. Amit szeretetnek gondoltál az nem volt elegendő arra hogy elérd. Ahhoz Krisztus szeretetére van szükség. Mert csak ő képes erre! Ahhoz hogy szeretni tudd, ahhoz először Krisztus szeretetét kell megélned. Hagynod kell, hogy Jézus szerethesse őt, rajtad keresztül.
-De én Jézussal még azelőtt találkoztam mielőtt Beát megismertem volna. Akkor hogyan maradhattam tecchalott állapotban?
-A kegyelem valóban elért Miki. Üdvösséged szempontjából ezt a saját életedre nézve legfontosabb dolgot, rendezted Jézussal. Neveden szólított. Örökre az övé vagy. Azonban terve van veled, és most hív. Ez itt az elhívásod. A gyermekkorodban ért traumák feldolgozása eszköz Isten kezében. Ideje volt annak, hogy ebből felállj és lásd meg magad valójában. És betöltsd végre azt amire Isten teremtett. Tudod mit szól MOST Isten a mostani ébredésedre?
Veled van Istened az Úr, ő erős, és megsegít. Repesve örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked.” (Zofóniás 3:17)
-Az hogyan lehetséges, hogy az egész világ teremtője nekem örül? Nekem? Hát miféle ember vagyok én? Mivel lehet ilyet kiérdemelni? Ráadásul úgy örül mint egy kisgyermek?
-Miki, az Isten szeretet. Amikor ez eljut a szívedig akkor megérted. Nem lehet kiérdemelni. Ez Jézus váltságműve. Erre igent lehet mondani. Számodra ezen az Ígén keresztül jutott el szívedig Jézus üzenete.
-...
-Na és akkor hogy teljes legyen a „keretes szerkezet” kérlek keresd elő az esküvői meghívótokat 1996-ból.
-Mert?
-Csak keresd elő.
-Azt sem tudom hogy egyáltalán van e még, és ha igen hol.
-Akkor kérd meg Beát...
-Meg is van.
-Nyisd ki.
-...
-Olvasd!
-”Veled van Istened az Úr, ő erős, és megsegít. Repesve örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked.” (Zofóniás 3:17) Ezt nem hiszem el.
-Pedig feketén fehéren itt van. Ezt az igét házasságotok napján eléd hozta az Úr, de csak 21 év múlva ért el a szívedig. Akkor landolt. De ő már akkor biztosított szeretetéről.
Ajjaj már megint eltört a mécses. Nézd engem arra képeztek ki, hogy póker arccal nézzem az ébredésekkel járó érzelmi megnyílvánulásokat, de ez azért ez már elég gáz. Nem kell egyszerre bepótolni sok évtizednyi elmaradásokat! Apád temetésén sem sírtál. De tudom, hogy ez itt a legkeményebb dolog. Amikor az Íge a szívedig hatol. Szerintem tartsunk most egy kis szünetet, aztán folytassuk.
…........

Ennek a "párbeszédnek" van folytatása, de ebben az írásban ez itt most elég. Jelen pillanatban tanulok. Megváltozott az életem, minden területen. Nem tudom elmondani mekkora élmény Istennel járni, vele online kapcsolatban lenni. Látványos (pozitív) következményei vannak az életem minden területén. Mekkora csoda, hogy mindennek célja van, és Isten minden helyzetből kihozza a legjobbat. A bajban az őszinte imádság életmentő, akkor is ha az életed első imádsága! Vagy épp az utolsó is egyben. Jézus soha senkit sem utasít vissza, aki hozzá fordul!!
Köszönöm neked Jézus, és azért imádkozom, hogy bárki aki olvassa, annak számára legyél valóság, életmentő!
Ámen!

1 megjegyzés: