2017. augusztus 28., hétfő

Pro és kontra

Tegnap a nagyfiam a barátnőjével akart vonatra szállni tőlünk Érdről. Azonban a vonatok a felső vezetékek megrongálódása miatt őrületes késésben vesztegeltek. A balatoni vonatok 2 órás csúszásban voltak. Na autóval elvittem őket Kelenföldre, így biztosan elérték a csatlakozást Kökin.
Aztán ma délben nekem is vonatra kellet szállnom, mert az egyik autónkat épp javítják, és ilyenkor tömegközlekedek, ami a vonatok megújulása óta kifejezetten élvezhető. 5 perccel a vonat indulása előtt még 3-an álltak előttem a sorban. Ebben az időpontban ez elég ritka. A sor általában reggel van. Nos megvettem a jegyet és volt kemény 37 másodpercem hogy gitárral és hátizsákkal kiszaladjak a peronra a már bent állóvonathoz. Ez egyébként elegendő idő. Szaladtam, szaladtam, és mint valami nagymozi zárójelenetében, "landolásomkor" a vonat még álló helyzetben volt. A lépcső pont a vonat vezetőállásánál állt. Tehát végignézte "küzdememet" a cuccaimmal. A vezetője halálos nyugalommal rámnézett...és otthagyott. Elindította a járművét, engem meg jól otthagyott az állomáson. Ez nem a menetrenden múlott. Ez csak és kizárólag a jóindulatán múlott volna. Talán még élvezte is. Tartani kell a menetrendet. Mert ha kinyitotta volna nekem az ajtót, majd újból összecsukta volna akkor kb 30 másodperces késésben lett volna. De Japánban ez nem szokás. Ja!? Nem..:D  De így hála a mi gondos vezetőnknek betartotta a szabályt és így lekéstem a vonatot. Na megyek vissza a pénztárhoz, hogy visszaváltsam a jegyemet. EBÉDSZÜNET tábla fogadott...Kellett volna várnom egy órát hátha mi lesz. Hát szégyelltem magam, mert borzasztóan dühös lettem. Minden egyszerre: Nem elég, hogy nincs autó, de most még munkába se tudok menni... Hát imádkoztam magamban hogy valahogy helyére tegyem ezt. Bea segített rajtam. Kivitt a még működő másik autónkkal Kelenföldre, és így egy kis extra ráfordítással de odaértem a próbára. A szomszédban meg Putyin nézegette a Judo meccseket, így rendőrök és tűzoltók egész láncolatán kellett végig vergődnöm.
Na de....hazafelé...
Ehhez egy kis sztorit előbb:
A gyülekezetünkbe jár egy nagyon kedves ember, aki azt mesélte nekem egyszer, hogy amikor jött hazafelé munka után fáradtan, lekéste a buszt és elég sokat kellett volna gyalogolnia haza. Ezért elkezdett imádkozni, hogy milyen jó lenne, ha jönne most egy ismerős aki felvenné őt. És ez meg is történt vele. Épp arra járt egy ismerőse autóval, gyorsan leintette és hazavitte. Eddig ez a sztori.
Nos ma amikor jöttem haza -kicsit előbb végeztem- és hívtam Beát, hogy ki tudna e értem jönni még mielőtt munkába megy az egy szem autóval. Ő is ki volt számolva de ki tudodtt volna jönni, viszont ez a vonat is álldogált hosszú perceket Hároson, így a 20 km alatt sikerült annyi késést begyűjtenie, hogy Bea már elkésett volna. Ezért szóltam neki, hogy menjen nyugodtam munkába, hazamegyek busszal vagy ha lekésem (mert hogy késett a vonat, így a csatlakozás ergya) akkor haza gyalogolok. Az Felsőről 45 perc gyalog, de volt már ilyen semmi gond. Ma úgy sem voltam kocogni. :D Nos szerencsére jött a busz. Alig negyed órát kellett csak várni. Ahogy ott állok a buszmegállóban és várakozok kezemben a gitárral hátamon a zsákkal, végig gondoltam ezt az egészet, és én is imádkoztam, hogy hát nem jól tűrtem a mai nap megpróbáltatásait, amiért szégyenkeztem, és épp bocsánatot kértem, és már szerettem volna otthon lenni. És legalább nem kell gyalogolnom.
Erre feltűnik a semmiből egy vadidegen férfi vállán hegedű. Igen határozott léptekkel hozzám fordul, kérdezi:
-Ez hangszer?
-Igen.
-Milyen hangszer? (mert hogy tepsi formájú keménytokkal járok)
-Gitár.
-Én is zenész vagyok. Látod, ez itt hegedű.
-Igen látom.
-Próbáról jössz, vagy fellépésről?
-Próbáról jövök.
-Itt vár a feleségem autóval, a Vadlúd felé megyünk (az nekem pont a jó irány) szívesen elviszünk.
-Nagyon kedves, igazán köszönöm, de 3 perc múlva itt a busz. De mégegyszer nagyon köszönöm.
-Minden jót!
-Minden jót!
 Én annyira jó kedvű lettem. Hogy ilyen emberek vannak. És az hogy Isten nem csak a "nagy" és sorsfordító dolgokban van jelen (amiről sokat írok is) hanem az élet apró örömeiben is. Fülig vigyor voltam hazáig a buszon. Az már csak ráadás volt, hogy a busz sofőr nem tudott ezresből visszaadni, ezért 5 ft híján tudtam apróban odaadni a jegy árát és így is felengedett a buszra.
Szóval ilyenkor el vagyok ájulva!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése