2018. november 7., szerda

In-Out formáció

Indivídum. +? -?
Sok tekintetben ma abban az illuzióban élünk hogy azt gondoljuk, mi dönthetünk dolgaink felől. Ez azért illúzió csupán, mert a választási lehetőséginket tekintve erősen irányitottak/korlátozottak vagyunk. Ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy a felkínált lehetőségeken kívül lehetne más alternatíva is, akkor az összes rendelkezésre álló választási lehetőséget gondoljuk a teljes egésznek. A világ annyi amennyit megismerünk belőle. Tehát nem is gondolkodunk afelől, hogy létezik azokon kívül valami más is. Azt hisszük mi döntöttünk, de olyan ez mint amikor egy szülő nézi a homokozóban játszó gyermekét, aki a kitett lapátok közül választhat. De az a gyerek nem tudja hogy egy utcában van a játszótér, és a szülő autóval vitte oda, és akár választhatott volna egy másik programot is, mondjuk elmenni libegőzni, csak épp nem tudja hogy van libegő. A szülő meg épp nem mondja el, csak kedvesen megsimogatja a gyerek buksiját és az meg örül a lapátnak, és végig sem gondolhatja a libegőzés lehetőségét. Ami minden szempontból kinyitná a világot számára. A körülötte lévő világról, benne a szüleivel együtt. A lapátok közül választott egy számára kijelölt helyen. Így a világ neki a homokozó..
Edukáció. Választani csak azok közül tudunk amiről van ismeretünk.  Ha nincs, akkor vagy nem tudunk választani, vagy átadjuk a választás lehetőségét annak aki kínálja. Ez mindkét esetben kiszolgáltatott állapotot eredményez és védekezni sem tudunk ellene. Vagy mégis?
Először tehát fel kell ismerni, hogy a választható lehetőségek behatárolnak és nem lehetőséghez juttatnak.
Mindezek ellenére azt érezzük a bennünket ért információk mértéke végtelen. De ezekkel mégsem jutunk előrébb, nem tágul a perspektívánk. Ellenkezőleg: beszűkül. Az információ minősége és értéke és nem a mennyisége a lényeg. Hiába van nekem vég nélküli adatom, ha ezek haszontalanok ahhoz amit szeretnék: FEJLŐDNI!
Ez ellen egyetlen eszköz van.
 A képzés.
 Ma szinte mindenféle képzés inflálódik. Az ipari forradalom idején indított rendszerszerű oktatási rendszer mára totálisan idejét múlt lett. A rendszer nem tudta követni a változásokat.
 Ma indvídum van. Selfmade. Csináld magad! Döntsd el magad! Nekem ne mondja meg senki..
 Na hiszen...De ez egy ördögi kör, mert ha magad akarod fejleszteni magad, akkor megint csak a felkínált és behatároló lehetőségek között leszel.
Ma csak és kizárólag a tudatos életszemlélet az ami ebből kiutat mutathat. Egyelőre..Mert ebben a dömpingben ott van amit keresünk, csak nehéz kihalászni.
Fontos az információ szűrése, blokkolása. Minél kevesebb információ befogadása, ami arányban áll a saját feldolgozóképességünk mértékével. Annak érdekében hogy a bejutó hasznos információk mélyre menjenek. Feldolgozódjanak. Ha erre nem figyelünk, minden időnk el lesz lopva. És idővel az idő (micsda képzavar : ) egyre értékesebb lesz számunkra.
Ma azt hisszük, azt gondoljuk hogy az információ tömegében minden elérhető a számunkra. De mi az a minden? Mit tudunk a mindenről? Mit tudunk a lehetőségeinkről?  A bennünket ért napi információbomba jelentős része teljesen haszontalan. Legalább is az edukáció terén. Ezek a felesleges információk akkor is utolérnek ha nem akarjuk. Ezért szükséges a tudatos életszemlélet, mert ha nem ismerjük fel, és nem szabunk gátat, akkor teljesen felesleges dolgok fogják kitölteni az életünk nagy részét. Éveket fognak elvenni VALÓS tevékenységektől. A másik hogy ez idő alatt változunk. Arra gondolok, hogy a legtöbb információ felületes. Nem jár át. Nem éri el a mély érzelmeket. Nem éljük meg őket. Nincs processzálás, jelfeldolgozás. Ugyanis ezek már régóta meghaladják agyunk feldolgozóképességének maximumát. Ez nagy baj. A másik hogy ez aláássa és meglöi a motivációt. Átadtuk a döntést egy mechanizmusnak. Olyan ez mint a lustaság, de ez igazából betegség. Passzivitásba dönt. Nem tudunk dolgok mellett dönteni, dolgozni, megharcolni érte, elmélyülni bennük. Azt hisszük, hogy ezen (felesleges) információk birtoklása elegendő. Hát ahogy láthatjuk nem elegendő. Sőt. Ha csak egy napi bennünket ért információmennyiséget fel kellene dolgozni, heteket hónapokat venne igénybe. Vagy éveket? Ezért aztán az információkat úgy fogadjuk, hogy csak pörgetjük. Nem tud mélyre menni. Valami miatt az információéhségünk van csak kielégítve, de maga az információ feldolgozása már nem érdekes. Csak az az érdekes hogy folyamatosan érjen ez a hatás. Mint egy drog. Az is.
Hát nem furcsa? Az internetadta lehetőség, az online közösségek, valójában elszigetelődést hoznak magukkal.
A zene is ugyanezen információs hálózatban közlekedik, előadótól a hallgatóig. Ezért a zenéhez való hozzáállás is felületes lett. Ez is csak egy termék lett a sok közül. Csak annyira része az életünknek, mint a neten rendelhető egyéb termékeknek.
Tanulni fejlődni ott kezdődik, hogy elfogadjuk: Nem kell mindenhez értenünk. De amit választunk abban akarjuk a legtöbbet! Hagyjunk időt magunknak feldolgozni tanulmányainkat. Ehhez szükség van információcsendes helyre és időszakra. El kell fogadnunk: Sokkal lassabbak vagyunk mint ahogy azt az online világ diktálja. Nem baj ha azt érezzük lemaradtunk. Sőt az a jó, mert az az első sikeres lépés a leszakadás felé. Ennek a betegségnek az egyik tünete a kényszeres online jelenlét. Ez sokféle formában meg tud valósulni, és korosztálytól függetlenül bárki bele tud esni. Hírek folyamatos olvasása. E-mailek egész napos kezelése, FB folyamatos böngészése. Messenger folyamatos chatelése, és sorolhatnám vég nélkül. Sokan azt modják: Nekem a munkámhoz tartozik. Ez igaz is. Az én munkámra is. De meg tudom mondani, hány százaléka a munkámnak az online jelenlét, sőt ennek egy részét át is tudnám csoportosítani. Mert az eredményt tekintve rossz arány jönne ki.
Van aki azt mondja szüksége van rá, mert kikapcsolja. Ez akkor igaz, ha valóban kikapcsol. Szerintem a legtöbben nem szeretnek együdl maradni a gondolataikkal. Ez elől (is) menekülnek. Az egyik első jele az online függőségnek az alvászavar, és az állandó szellemi fáradtság érzés. Ki sem merjük próbálni milyen lehet egy online mélküli otthoni pihenés. Amikor egy aját döntés alapján lekapcsolom az összes onlinera alkalmas kütyüt.
Aki élt az internet előtti világban annak azért még lehetnek emlékei a pihenésről, abban a tempóban ahogyan szeretjük.
Azt hiszem elvesztettünk egy csomó olyan képességet, aminek fontos szerepe lenne az életünkben. Az egészségünkben, a társas kapcsolatainkban, vagy csak a saját pihenésünkben.
Ahhoz hogy a végére tudjunk járni ennek, hogy hányadán állunk ezzel a dologgal, csendre van szükség. Fel tudod vállalni legalább addig amíg meg nem kapod a választ?