Frank Gambale nevéhez fűződik az az igazán figyelemre méltó ötlet, ahol a két legvékonyabb húr egy oktávval mélyebbre kerül, így az akkordok szűkfekvésbe kerülnek ami gitáron egy egészen varázslatos, új, azt megelőzően sohasem hallott hangzást jelent. Ez pedig lenyűgöző távlatokat nyit meg.
Igen ám, de a dolog problematikája, hogy egy oktávval mélyebben már nagyon de nagyon lazák lesznek ezek a húrok. Ezt Gambale úgy oldotta meg hogy a hangolás nem E-ről hanem A-ról indul, így minden relatíve egy kvarttal kerül magasabbra. De talán van más megoldás is. Abban feltétlenül igaza van, hogy nagyon mélyen szólnának az akkordok, de más módon meg lehet őrizni a hangok helyét, hogy ne kelljen újra tanulni melyik hang hol van a nyakon.
Esetemben fontos tudni, hogy én kvártban hangolom a gitárt, ami azt jelenti hogy pont ez a két húr van fél hanggal feljebb a normálhoz képest (normálban B és E, ami nálam C és F), És ezek kerülnek egy oktávval lejjebb. De én még ráadásul ezt az egész kvárt hangolást leengedtem egy nagyszekunddal, tehát ez a biznyos két húr nem C és F, hanem Bb, és Eb. Tehát az én kvárt hangolásom D-ről így néz ki:
6. D
5. G
4. C
3. F
2. Bb
1. Eb
Miután én eleve egy nagyszekunddal lejjebb vagyok ezért nekem már nagyon mélyen szólna a két leengedett húr. Ezért ezt a problémát úgy oldom meg, hogy nem a két húrt eresztem le egy oktávval, (ezek maradnak ott ahol vannak), hanem a többi négyet emelem fel egy oktávval. Ha Mohamed nem megy a hegyhez, majd a hegy megy Mohamedhez. O.K. de akkor milyen méretezés szerint kell feltenni a húrokat? Kézenfekvő: A két legvékonyabb húrom, tehát a második ami ugye Bb, és az első ami Eb, az marad a helyén tehát a 2. 13-as, az első pedig 10-es. A többi négy kerül egy oktávval magasabbra, aminek relative legmélyebb húrja pont ugyanaz a D, ami a normál hangolás D húrja, a többi már ezt követi: Az 5. húrom a normál hangolás G húrjának mérete, a 4. húrom a normák hangolás H húrja, a 3. húrom pedig a normal E húr mérete. Valahogy így:
6. D 26
5. G 17
4. C 13
3. F 10
2. Bb 13
1. Eb 10
Amint az leolvasható, a 4. és a 3.húr méretezése megismétlődik a 2. és az 1. húroknál, hiszen ezek csak nagyszekund távolságra vannak egymástól. További nagyon izgalmas következménye ennek a húrozásnak, hogy a 6 húrból csak a 6. D húr lesz fonott. A többi mind acélhúr. Ami szerintem nagyon szépen és felhangdúsan szóló akkordokat fog eredményezni.
Itt magyarázza: (A videó itt nem indul el, de ha rákattintasz, átirányít a YT-ra és ott lejátsza)
Nyílván nem lehet egy hangszert állandóan áthúrozni meg átállítani, ezért úgy érdemes ebbe belevágni ha egy hangszer ennek van szentelve. Miután itt akkordozásról lesz szó elsősorban, erre a P90-es pickupok kíválóan alkalmasak lesznek. Valami ilyesmi.
Ha ez megszólal biztosan fogok ebből készíteni bemutató videót.
A felső kotta azt mutatja hogyan szól a Dmaj7 ahogyan megszokhattuk (persze az én hangolásomban), a második pedig ugyanazzal a fogással de ezzel a módszerrel:
Frank Gambale (ennek a kitalálója) normálban hangol. Szerintem az általam kitalált húrméretezés megállja a helyét normál hangolásban is. Azt értem ezalatt hogy minden fogás marad ugyanaz, a hangok helyei is, csak a "sound" változik, de az nagyon. Ki kell kísérletezni, de nagyon izgalmas út az biztos...
Az egy másik kérdés hogy improvizációban milyen lehetőségeket rejt. Ennek is utána fogok menni, amikor már kezemben lesz a hangszer.
Tegnap, (2024 június 2-án) Pécsen játszottam Horgas Eszter Imagine produkciójában teltház előtt, nyugodtan mondhatom óriási siker volt, melyben vendég volt Falusi Mariann, akivel kerek 30 évvel ezelőtt muzsikáltam utoljára a Pa-dö-döben. A műsor egyik száma Madonna magyar szövegre adaptált "Xpress Yourself-je" volt amit akkor 1994-ben 80 alkalommal volt szerencsém eljátszani. Azóta persze nem. Akkor nem volt benne gitárszóló, most viszont igen. :) És amikor belekezdtünk igen csak meglepődtem magamon, mert kívülről tudtam a szövegét... Tegnap a színpadon újra 24 évesnek érezhettem magam, amit nagyon köszönök Mariannak és persze az egész produkciónak. 💙💙💙
Pár napra vagyok csak attól hogy betöltsem az 54-et. Ebben a korban egyre többen mennek el. Pedig még nem kellene. Ez még nem az a kor. Bátyámat is a közelmúltban veszítettem el aki 57 évesen hunyt el. És most itt van ez a hír ami teljesen megdöbbentett. Tudom, a családi tragédia miatt biztosan érzékenyebb vagyok én is ezekre a szomorú hírekre. De Sylvain Luc 58 éves volt még csak. Ő az én korosztályom.
Sosem szerettem olyan gondolatmenetekbe menni hogy van-e olyan hogy "a világ legjobb gitárosa". Mert természetesen nincs. De ha választanom kellene, hogy ki az a gitáros aki az én értékrendszerem szerint "a legjobb" akkor kétség kívül őt választottam volna. Hogy miért? Nála minden megvolt a legmagasabb szinten. Elképesztő erővel tudta az érzelmeket közvetíteni. Egyetlen hang megformálása már kivételes volt nála. Kimeríthetetlen technikája volt ehhez. Megélte hangszerén a teljes szabadságot, gyakorlatilag azt csinált amit csak akart a hangszeren. Csodálatos volt a gitárhangja. Elképesztő technikai arzenál, mind mind a "sztorinak" alárendelve. De minden sztori végetér egyszer. Az övé most. Játszott szólóban, duóban, zenekarban, klasszikus gitártól a torzitós gitárig mindenen. És mindegyik kivételes előadás volt. Játszott kortárs zenét, de a legdallamosabb és fülbemászóbb jazzt is Stefano DeBattista zenekarában. Páratlan harmóniakifejező készsége volt. Ötletek kifogyhatatlan tárháza. Egy másik már korábban elhunyt géniusz gitáros Allan Holdsworth úgy nyilatkozott róla: "Ez elképesztő! A zenéje pedig mélyen megérint."
Nagyon szerettem a gitárjátékát, és végtelenül elszomorít hogy meghalt. Isten vigasztaló kegyelme legyen a szeretteivel, és mindazokkal akik szerették és ismerték őt!
Azt hiszem Marcus Millernél hallottam először énekelni. Meleg bársonyos hangja sok levegővel. Egészen bársonyos. Sok felvételét hallottam már azóta, de ez lett a kedvencem. Szerencsétlenségemre ez a neten ezen az egyetlen helyen hallgatható, ki tudja meddig. Ugyanis ez egy filmbetétdal. Sem a Spotifyon sem az Ituneson nem találtam meg. Lalah neve alatt meg a legkevésbé. De valami csodálatos. Hallgassátok amíg lehet.
KIM BURRELL
Ez egy csoda nő. Nem csak hogy hisz Jézusban, de ő egy lelkész. Whitney Houston lelki gondozója volt. W.H. utolsó turnéján volt hogy már nem tudta végigénekelni a koncertet, és az utolsó pár számot Kim Burrel énekelte el lényegében civil ruhában, mert ő a turnéban nem énekesként hanem lelki gondozóként vett részt. Olyan éneklés van hogy az csak na!
BRANDY NORWOOD
1996 környékén hallottam ezt a számot ami jobban tetszett a M.J. változatnál. kedvenc lett és évtizedekre beégett.
Aztán évtizedekkel később belefutottam ebbe a videóba, ami rögtön a kedvencem lett. 16:23-tól jelenik meg a színen, mire mondtam magamnak: Hallottam már ezt a hangot valahol. Rövid kutakodás után összekapcsolódott a Quincy lemezével. Azóta követem a dolgait és nagy kedvencem.
Ez egy gyenge minőségű kalóz felvétel. Ha valaki nem ismeri a dalokat ebből nem fog kiderülni. Érdemes rákeresni az eredetire és ki fog derülni hogy itt jobb mint az eredeti. Azért osztom meg, mert ő egy ünnepelt sztár amerikában aki stadionokban lép fel. TV show-ban, őrült tehetség és celeb. Igazán különleges alkalom lehet amikor egy ilyen kis klubban lép fel mint ez itt New Yorkban. Elképesztő a hangulat. Két zenész és harddisc. A vokálokat is ő énekli. Ha kijön a rendezői balra akkor gerjed a miksi. De ez az egész egyáltalán nem érdekes mert az egész buli óriási tűz. Itt egy medley-t énekel a saját dalaiból. De az az enregia ami itt még ezen a gyenge felvételen is átjön az egészen magával ragadó. Minden vágyam egy ilyen bulin ott állni és örjöngeni az első sorban. Borzasztóan tetszik ennek az egésznek a hangulata.
Az újkori kereséseknek köszönhetően sokáig ez a szám volt a kedvencem tőle. Rongyosra hallgattam ezt a számot.
MARIE DAHLSTROM
A neten szörfözés közben találtam rá, de az is lehet hogy az Itunes ajánlotta. Több nagyon jó számot is találtam tőle. Nem mondom hogy egy kimunkált hang legalábbis az előzőekhez képest, viszont van vibe, és az bizony működik. Nem sokat tudok róla, de azt igen, hogy nem jön össze a kép hanggal. Figyeljétek csak!
MAHALIA (Jacob Collier)
Őt ebben a számban hallottam először. Még felvfedezésre vár. De itt remek. Szintén a vibe miatt. Meg hát ez egy remek nóta és jól áll ennek a nőnek.
AOIFE O'DONOVAN
Nem mernék megesküdni, de talán ez volt az első amit találtam tőle szörfözés közben a neten. És hát a legnagyobb varázslatok közé tartozik amikor valaki egy szál gitárral és az énekhangjával megnyit nekünk egy világot ahova azonnal szeretnénk elépni mert ott olyan jó. Ő ezt tudja. Sok remek szép nótát találtam tőle. VIBE!
BROOKE MILLER
AMBER NAVRAN
INDIA SHAWN
JONATHA BROOKE
PJ
MARO
LIZZY MCALPINE
MADISON CUNNINGHAM
Na ha van meglepetés akkor ez mindenképp az. A "kidolgozatlanság" bája. Egészen magával ragadó vibe van itt kéremszépen. Gitáros énekes, beteg hangszinen való gitározás, de mégis valahogy vonzó az egész. Remek attitüd az énekléshez. Imádnivaló az egész. Ez inkább avantgard.
YEBBA (ROBERT GLASPER)
ÁSGEIR
És vannak olyan előadók akiknek csak egy dala tetszett meg, de az a vibe és a flow miatt nagyon. Ilyen egydalos előadó Ásgeir, Time On My Hands c. dala. (Nem összetévesztendő John Scofield azonos című lemezével. LOL)
Ólafur Arnalds
Azt nem tudom megmondani hogy hogyan találtam meg ezt a dalt. De gyönyörű.
Ólafur Arnalds - and we’ll leave it there… (feat. Ella McRobb)
Gretchen Parlato már évek óta a kedvencek között. Itt vendégművész, de nagyon nagy nóta ás előadás.
Óh, anyám hogy ez mekkora nóta!!! Ennek csak az a baja hogy nem nekem jutott az eszembe! :)
Töredelmesen bevallom, szeretem a rapet. Illetve egy bizonyos fajtáját. Miután nem vagyok tudora a műfajnak ezért közelebbit nem tudnék róla mondani. Az első találkozásom Common volt aki ma is nagy kedvencem. Aztán elmerészkedtem másfelé is. Ez itt például nagyon de nagyon bejön. A "dög" miatt, ami persze a flow...
SIPPRELL
Ő is egydalos. De ez nagyon szép előadás és nóta:
BARNEY ARTIST
Megint a rap világából:
5 év alatt 26e a megtekintése. Úgy látszik velem van a baj h ilyenek tetszenek.
Na most ezt kikérem magamnak! Ehhez a kiscsajhoz semmilyen más kedvcsináló sem kell....
Időről időre felfedezek új zenéket magamnak. Ez itt most nem jazz. Amikor zenéket hallgatok, akkor legnagyobb részben őket. Énekeseket. Illetve énekesnőket. Legszebb hangszer az emberi énekhang! Bár sok férfi énekest is szeretek James Taylortól, Jacob Collier-ig, valahogy mégis a női énekesek vannak túlnyomó többségben a kedvenceim között. Van akitől csak egy-egy dal, de van akitől egy egész album is akár. Ilyen Brandy, Lalah Hathaway, Kim Burrell, Aoife Odonowan, Amber Navran (Moonchild), India Shawn, Brooke Miller, Jonatha Brooke, PJ., MARO, Lizzy McAlpine, Madison Cunningham, Mahalia, és most itt van ő: Marie Dahlstrom, Nagy szeretettel ajánlom azoknak akik szeretik az ilyesmit.
Amikor megvettem, Vörös Tamás kíváló jazzbőgős, akkor a Fender hazai forgalmazója azt mondta, hogy 6-7 évem lesz vele, aztán eladom. Egyszer tényleg el is adtam. De fél év múlva nagy szerencsével visszavásároltam. Jártam vele Floridában 96-ban. Velem volt New Yorkban 99-00-ben. Ezzel készítettem lemezt Bill Evansszal, ezzel turnéztam Jeff Andrewsal. Ezzel játszottam a Quincy Jones produkcióban, és még hosszan sorolhatnám hiszen 30 éve hogy megvettem. Főiskolás koromban. Akkor az első munkám a Pa-dö-dő volt 1994-ben ahol abban az évben 80 koncertet csinláltam meg vele. 30 évvel később Falusi Mariannal a Horgas Eszter produkcióban újra együtt játszottuk az Express Yourself nótát. Ugyanazzal a gitárral. Mit is mondhatnék? Én magam sem gondoltam volna, hogy végig kíséri az egész pályámat. Mert most már velem marad. Egy állandó az életemben. Semmit sem változott. Na jó, besárgult a nyaka. De én sokkal többet változtam ez alatt a 30 év alatt. Kívül belül. Furcsa, de sosem fogalmazódott meg bennem, hogy micsoda hangszer és hű, vagy ilyesmi. Talán azért mert sok gond volt vele az elején. Ez is szimbólikus lett aztán az életemben. A jó dolgokért meg kell küzdeni. Ami csak úgy az öledbe hull azt nem értékeled annyira. De ma már nagyon hiányozna ha nem lenne. Valahogy hozzám nőtt. Mikor ezeket a sorokat írom, vettem egy másik hangszert pont azért hogy a stratómat ne kelljen többet repülőn utaztatni. És a másik hangszer hozza amit kell. Kényelmes, de minden idegen rajta. A stratóm minden rezdülését ismerem. De ez fel sem tűnt, csak akkor amikor egy másik hangszer került a kezembe. És ez a gitár emlékeztet az idő múlására. Újonnan vettem, főiskolásként. Ma a gyerekeim olyan idősek mint én voltam amikor vettem. Elszaladt ez a 30 év. De nagyon szerettem. Na mindegy csak akartam egy kis margót tenni életem noteszába a 30 év miatt...
Csejtei Tomival Pa-dö-dő turnéban 1994-ben:
Ez pedig a Várkert Bazárban 2024 januárjában BJO koncert Tóth Verával és Király Lindával
A MüPában rendezett (BJO) jubileumi koncert Roberta Gambarinivel több szempontból is emlékezetes maradt.
Játszottuk az ESTATE c. kompozíciót amiben van egy sax soli, és ennek tetejét a fő szólamot annak idején még Ken Peplowski játszotta klarinéton. Roberta Gambarini meg kitalálta hogy ő elénekli ezt a szólamot. De a szaxofonok mellett szükség lett volna még egy hangszerre aki ezt játssza vele. Szóval a koncertet megelőző beállás/próbán megkért hogy játszanám e vele ezt a szólamot. Ó mondom persze csak had készítsek a kottáról egy fotót. Amit szívesen a rendelkezésemre is bocsátott. Akkor láttam hogy saját maga írta le a szólamot hangfelvételről..
De mondja hogy majd csinál erről egy kopit. Mármint hogy ő nekem. Lányos zavaromban fel sem ajánlottam neki hogy majd én megkérek valakit hogy csináljon róla egy másolatot. De nem bízta véletlenre. A koncertig már nem is láttam, nyílván készülődött, de nem volt gond, mert úgy készültem hogy majd telefonról elolvasom. Amikor elkezdődött a koncert és kisétáltam a pultomhoz ez fogadott:
A kopit ő úgy értette hogy saját kezével leírta és odatette nekem. Elájultam.
Én alapvetően csapatjátékos vagyok. 2012-ben hívott először Gyafi az akkori gitárosa a zenekarnak, hogy helyettesítsem. Nagyon szép munkákat kaptam. Csupa lemezfelvétel, meg szebbnél szebb koncertek. Bobby Limijaja, Maria Baptist, Ed Neumeister, Joe Lovano, Kovács Linda. 14-ben Gyafi eljött a zenekarból és így állandó tag lettem. Azóta is.
Egyszer Kollmann Gábor a zenekar vezetője megkérdezte: Mit szeretek én ebben gitárosként? Hiszen a big band alapvetően a fúvósokról szól. Vannak olyan nagyzenekarok ahol nincs is gitár. De én szeretem. Szeretek jó közösségben dolgozni. Jó zenéket játszani. Teltház előtt fellépni. Felállni és meghajolni teltház előtt a MüPában vagy a BJC-ben. Az idő aztán hozta magával azokat a projekteket ahol a gitár kimagasló szerepet kapott. Tóth Vera műsorában például, vagy az emlékezetes Queen műsorban. Nekem elismerés volt az is, hogy László Attila projektjében is számítottak a jelenlétemre. De én szeretem azokat a klasszikus projekteket is ahol a gitár a háttérben marad. Mert megismertem milyen respektje van Freddie Green negyedes gitározásának. Hogy a zenészek számára mennyire fontos hogy azok a fel sem tűnő negyedek mennyire fontosak. És milyen nehéz jól játszani hogy húzása legyen. És idén decemberben mutatja be a zenekar szerzői lemezem anyagát amire nagy izgalommal készülök.
Idén 25 esztendős a zenekar és büszkeséggel tölt el, hogy 11 éve részese lehetek ennek a történetnek.
2015 januárja óta nem volt lehetőségem a magán oktatásra. Hosszú volt ez az időszak, és akkor úgy gondoltam csak ideiglenesen hagyom abba, de nem gondoltam volna hogy ez ilyen hosszúra nyúlik majd. Most újra van lehetőség összesen 3-4 tanulni vágyónak órát venni online vagy személyesen is akár aki ki tud jönni Érdre.
Az órák 60 percesek és 12'000ft alkalmanként. Számlaadás digitálisan e-mail címre.
Aki ismer tudja hogy komplexek az órák. A gitározás mellett tanulunk elméletről, improvizációról, technikáról, beszélgetünk zenéről, egy sor fontos dologról. Mint valami önismereti tréning. Ezért aki zenét, elméletet, improvizációt szeretne tanulni, de más hangszeres, énekes, fúvós, dobos, stb, nekik is van lehetőségük órát venni ezen témakörökben. Idő hiányában azonban csak 3-4 emberre van kapacitás.
Fogadjunk hogy a címet olvasva valami politikai színezetű témára gondoltál először. Nem. Csalódást kell okoznom. A dolgok nem feketék, és nem fehérek. Mindenről lehet jót is és rosszat is mondani. Én éltem az államokban egy évet. Álmom volt. És valóra vált. Azóta nem vágyom vissza. Pedig barátaim élnek ott, és látogatóba bármikor visszamehetnék. De ami miatt a mai napig szeretem Amerikát az ebben a videóban mind benne van. Az amerikai showbizről is lehet jót és rosszat is mondani. De ez az övék, Ezt ők fejlesztették tökélyre. A videóban egy Isten áldotta tehetség, őrült bulis zenével, minden apró részletében kidolgozva. És a legnagyobb lazasággal előadva, mintha csak ott találnák ki. Úgy a zene mint a látvány a fények, a koreográfia, a rider, a hangszerelés a műsor dinamikája a díszlet a fények és még sorolhatnám. Minden a helyén. Minden a tehetség produktumára van felépítve. Még videón keresztül is van hatás. Hát még élőben milyen lehetett? Na ezt biztosan megtanulták már a világ más részein is, de ebben ők a legnagyobbak. Prince. Óriási előadóművésznek tartom. Nagy veszteség az ő halála. Na de akkor most legyen ez a videó:
Második alkalommal volt szerencsém részt venni a Rádió 22-es stúdiójában egy 2 napos felvételen (köszi Balázs). Remek kollégákkal körülvéve. 4 fúvós, dob, basszus, és én gitáron. Rájátszásokkal. Igazi blattolós meló. Nem tudod mire mész, mi lesz az anyag amit fel kell venni. Csak azt tudtam hogy wah pedált vinni kell hasonlóan a tavalyi évhez. Egy nap 15 rövid 2-3 perces darabot vettünk fel, összesen tehát 30-at. Minden szerzőre pontosan 17 perc jutott, akárhol is tartottunk utána jött a következő. A kották előző este érkeztek meg, nem volt már idő rá megnézni. De nem is sokat segített volna. Ezek egy amerikai egyetem zenész növendékeinek a munkái voltak. Feladatul kapták, hogy írjanak és hangszereljenek rövid darabokat, (számunkra ismeretlen szempontok alapján) melyeket egy zenekarral rögzíteni is kell nekik (ezek voltunk mi), és gondolom hogy ezeket aztán majd benyújtják beadandó feladatként.
És hát itt kérem csudákat láttam, melyek gondolatokat indítottak el bennem, és kérdéseket vetettek fel.
Általános volt hogy a kotta tele volt hibákkal. Értelmezhetetlen akkordjelzésekkel mint például az “E maj7(sus4)” és hasonlók. (Én azért megfogtam :) ). A leggyakoribb hiba hogy a ritmusképletek leírásánál a lehető legértelmezhetetlenebb módot választották. Valószínűleg azért mert a beírás után a szoftverre hagyhatták annak értelmezését, és a legritkább alkalommal lehetett követni a negyedek vagy a nyolcadok helyét. Ami 7/8-ban már elég vicces. Főleg hogy az ütemmutató felosztását is részenként másképp értelmezte. Másik dolog hogy a rövid hangok nem pontozva hanem 16-od szünettel voltak leírva, melyek nagyon besűrítették a kottaképet. De a legparádésabb az igénytelenség, hogy le sem ellenőrizték a saját munkájukat, mert volt olyan kotta ahol néhány ütemből egyszerűen kihagyták az akkordjelzést (ahol játszanom kellett volna), de olyan is volt ahol hallhatóan a gitár egy ütemmel arrébb volt írva mint a basszus. És ezekre jött még a fúvós. És online hallgatta a szerző, és egyetlen egyszer sem szólt hogy valami itt nem stimmel. A karmester konkrétan azt mondta hogy látja a partitúrában hogy azt játszom ami oda van írva de annyira rosszul szól, hogy kérte hogy az ő füleséből vegyék ki a gitárt.
A legtöbben nem tudták hogy a gitár transzponáló hangszer. Mire kigyúrtam a figcsit 19. fekvésben, az első feljátszás után szólt hogy: Ja nem! Bocs, az egy oktávval mélyebben van. Tavaly volt olyan gitárkotta ami basszuskulcsban volt leírva. Idén a basszusgitáros lebogyózott akkordkottát kapott. Mission Impossibile...
Én is egyetemi tanár vagyok, és ezeknek a munkáknak több mint a felét nem engedtem volna el a felvételig. (Volt egy darab amit nem vettünk fel) Legalább tanuljanak meg kottát írni. Szerintem itt kezdődik. És hát moll helyett dúr volt írva, a fúvósok mollt játszottak én dúrt, és senki sem szólt hogy hééé.. Az biztos hogy sok tapasztalatot és rutint szereztem vele én is. Gitárosként nekem nem volt szabad fül után javítani még a nyílvánvaló hibákat sem, mert ha ez egy beadandó feladat akkor a hibáknak is ott kell lennie. Nem az a dolgom hogy javítsam hanem hogy feljátszam. Elképedtem hogy egyetemi szinten milyen alacsony a színvonal. Illetve nem tudom hogy a tanár hol melyik ponton alkalmaz bármilyen kontrollt ahol visszajelzést adna hogy ez katasztrófa? Ezeket a felvételeket aztán együtt visszahallgatják? És?
Borlai Gergő mesélte hogy L.A.-ben egy híres zenei intézményben tartott mesterkurzust dobosoknak. Vinnie Colaiutáról mesélt nekik, és azt mondta nem tudták ki ő…
Változó világban élünk. Most ahhoz kell hozzászokni hogy semmi sem állandó, minden folyamatos változásban van. Azok az alapértékek melyek megkérdőjelezhetetlen etalonok voltak ma nem azok. Legyen az elméleti, kottatechnikai evidencia, vagy korszakalkotó zenész. De akkor miből táplálkozik a ma zenésze ha semmi sem fontos? Mit tanít a tanár, ha ezek a munkák eljutnak a stúdió felvételig? Hogyan tanulják meg akkor az alapokat? Mit néznek el a tandíjért cserébe? Felhigult ez az egész.
Szeretném megosztani veletek örömömet: Az idén 30 éves tanításomat Artisjus Pedagógusi Díjjal ismerték el a mai napon. Meglepett ugyanakkor nagyon jól esett.
A köszönet nyílvánításnál 1 perc állt a rendelkezésemre. Ezért inkább megírtam a szövegemet amit most ideollózok nektek:
"Tulajdonképpen nem én kezdtem tanítani, hanem a tanítás talált meg engem. Úgy indult mint ahogy sok más fiatal főiskolásnak akiknek a zenélés mellett szükséges volt egy stabil bevételi forrás. Aztán idővel ez a dolog kezdett változni. Rájöttem hogy szeretek emberekkel foglalkozni. Kapcsolatot teremteni. A zene lényegében csak ürügy. A neten ma már minden infó hozzáférhető ha valaki tanulni akar. Az emberi tényező viszont nincs ott. Pont az amitől működik a dolog. A lényeg a személyes adatátvitelben van. Visszaemlékszem azokra a tanáraimra akik meghatározóak voltak ugyanezen okból, és pályára állítottak. Gríneusz Péterre vagy Babos Gyulára. Meghatározó szerepe van a tanároknak. Ez ma különösen is igaz.
A zene magunkról szól emberekről akik létrehozzuk. A minket körülölelő világunkról. Ez egy nyelv amin keresztül be tudunk mutatkozni, és ez által élményt nyújthatunk másoknak. Segít elhelyezni magunkat ebben a világban. A zenén keresztül kapcsolódni tudunk egymáshoz, és ez elemi igénye az embereknek. Tiszta pszihológia az egész.
Arra ösztönzöm a tanítványaimat hogy legyenek őszinték magukhoz, mert a zenén keresztül magukat ismerhetik meg, és így válhatnak hitelessé, ami aztán megérinti a közönséget is. Ennek van értelme. Ezt próbálom tovább adni kicsiknek és nagyoknak, itthon és szerte a világban Floridától Lettországig. A zenéléssel együtt járó örömöt. A zene öröm. Isten ajándéka.
Köszönöm az Artisjusnak, a kollégáknak akik alkalmasnak találtak erre a díjra, és nem utolsó sorban kollégámnak és barátomnak Szendőfi Péternek."
Birta Miki 2022 XII. 14.
További meglepetés volt, hogy elóadói díjat kapott régi kollégám és barátom akivel nem csak hogy évtizedeket muzsikáltunk együtt és számtalan közösen megélt élményünk van, de akkor is elsőként segített amikor bajban voltam. Gratulálok Frankienek, és persze minden díjazottnak!
1994 óta játszom stratocasteren. Főiskolás voltam. Szerettem volna egy profi hangszert. Olyan örök darab félét. Olyat amivel nem csak a jazz munkákat tudom megcsinálni. Sőt: Igazából a jazzes kedvenceim sem hollowbody hangszereken játszottak. (Scofield, Henderson, Holdsworth) Én magam is rock zenéből jöttem. Eszembe sem jutott hogy jazzgitárt keressek magamnak. (az csak jóval később következett be) Ebben az elképzelésemben Babos Gyula akkori tanárom is támogatott.
Balkezes vagyok. Ez csak azért fontos mert a hangszerválasztásban fontos szerepet kap. Bár ma már összehasonlítani sem lehet hogy mennyivel nagyobb a balos gitárok választéka mint 30 éve, de azért szeretettel ajánlom a jobbkezes olvasónak hogy látogasson el bármely hangszerbolt oldalára, és keresse illetve hasonlítsa össze a bal- és a jobbkezes gitárok választékát, majd egy percig képzelje el hogy ebben kell leélnie az életét ahol ez munkaeszköz. Én tehát az első balkezes profi hangszeremet kerestem. Akkoriban egy jobbkezes Ibanez Artistom volt DiMarzio pickupokkal. 1978-as volt és 87-től volt nálam. A strato váltotta 94-ben. (A hangszer elektronikájának kezelőszervei, illetve a kábel amit csatlakoztatni kell a hangszerbe mind a bal hónom alatt kapott helyet.) A teste legalább szimmetrikus volt. Ezért is esett a választás rá anno. Nem sok fogalmam volt akkoriban még az elektromos gitár hangjáról. Sem tapasztalat. De ez az ismerkedés döcögve indult. Valahogy nem találtam ennek az Ibaneznek a hangját. Nagyon más volt mint amit a kedvenceimtől hallottam. Nem tudtam miért. Mindvégig "hideg" maradt. Óriási dolog volt amikor megkaptam, egy profi japán hangszer, nagyon tetszett és a mai napig nagyon tetszik a designja mégsem találtam rajta fogást. És most nem a jobbkezességére gondolok.Valahogy nekem száraz volt a hangja. Amennyire tetszett a kinézete, annyira nem találtam vele a közös hangot. Nem merném állítani hogy kerestem "A" hangot, mert akkor még nem tudtam mit keresek. Akkor azt hittem hogy a hangszernek elég csak "profinak" lennie (bármit is jelentsen), és főleg az erősítőkre koncentráltam (Roland, Peavey, Marshall) amiket aztán sűrűn cserélgettem akkoriban. Nagyon vágytam egy csöves erősítőre. De az volt az első profi gitárom. Mindenesetre ezek is tapasztalatok voltak. Ezek voltak az elsők. És ezt váltotta a strató, amiről szintén nem tudtam semmit sem.
1993 az Ibanez-el a Tatabányai jazztáborban
Persze voltak kedvenc gitárosaim akiknek nagyon tetszett a gitárhangja (Scott Henderson, John Scofield, Mike Stern, Allan Holdsworth, Robben Ford), de ennyi. Időben még az internet előtt vagyunk épp. Nem is nagyon tudtam hozzáférni semmilyen infóhoz sem hogy ki min játszik. 86-ban azt hittem hogy Scofield fekete ember. Más világ volt.
A balkezességem erősen leszűkítette a kört a választásban. És persze az anyagi lehetőségeim is. A Gibson akkoriban fajlagosan drágább volt mint a Fender. És ahogy emlékszem nehezebb lett volna hozzájutni egy balkezes Gibsonhoz itthon. A Fender akkor 3 vagy 4 alkalommal szállított Európába egy évben. Mikor megrendeltem 4 hónap múlva vehettem csak kézbe. 120e ft volt. American Standard delta tone systemmel. Ez volt az U.S.A.-ban készülő balosok közül a “belépő” modell.
Miért Fender? Mert nem volt más. Talán még a Yamaha érdekelt. Akkoriban erős volt a jelenléte a cégnek itthon. De ami volt balosban annál szimpatikusabb volt a Fender. Más lehetőség nem adódott. Illetve Medgyesi Tibi is csinálhatott volna nekem egy örök darabot. Beszéltünk is róla, de sosem volt időm kivárni azt a másfél, két évet mire elkészül. Szóval maradt a Fender. Akkoriban nem barátkoztak a balosokkal. Csupa fantáziadús színekben volt elérhető, úgy mint fekete, fehér, és szürke. (lehet hogy a drágábbak között volt más is) Az agyam elszállt. Na mondom akkor legyen fekete. Rózsafa fogólappal. A Babos azt ajánlotta hogy inkább vegyek telét. De engem a tremolózás nagyon érdekelt, és emiatt választottam végül a stratót. Az az új illat most is itt van bennem. Amikor kinyitottam a tokot.
1996 Florida szóló hakken. Itt még minden eredeti, és az új tremolókarra várok.
Vörös Tamás cége forgalmazta akkoriban Székesfehérváron. Glaser Petivel mentünk le érte kocsival. Az elektronika jobbkezesre volt bekötve, és az is rosszul, úgy hogy rögtön az első Pa-dö-dö koncerten el is hallgatott a gitár. Megütögettem a koptatólapot, néha megszólalt. Aztán találtam egy “pózt” amikor szólt és mereven abban a pózban nyomtam le a bulit. Közben bántam a napot hogy ezt választottam.
Pa-dö-dö 1994 in action
Ráadásul fekete…Nekem a sunburst volt a mindenem. De az akkor balosban elérhetetlen volt. Aztán valahogy a húrmagasságot sem tudtam beállítani, mert ahol kényelmes lett volna ott csörgött, zörgött, és a húr feltolásánál elhallgatott. Ez nem az a radius emi nekem kellett. Garanciában cserélték az elektronikáját, és Bíró Ádám (Isten nyugosztalja) bundozta újra szintén garanciában. Leszedett a rádiuszból így lehetett kényelmesen tolni a húrokat, és a gyári jumbo helyett super jumbo bundokat tett bele. Azt mondta szeretni fogom. Hát nem volt viszonyításom, de megszoktam. Ma már az a furcsa ha egy ilyen gitár nem olyan. Elmondta aztán (és látszik is a fogólapon) hogy egy körcikkelyt húz az erezete, nem párhuzamos a nyakkal, és ez újkorában meghúzta a nyakat. Megcsavarta. Szép történet nem?
A rózsafa fogólap. Az a bizonyos.
Akkor írtam egy dörgedelmes levelet a Fendernek, hogy szégyelljék magukat hogy egy fiatal egyetemista Kelet-Európai balkezes gitárosnak akinek hatalmas dolog egy ilyen hangszert vásárolni ami majd tv-ben rádióban szerepel, annak a "nagy" Fender cég egy lényegében összetákolt rossz gitárt ad. Az hogy a minőségellenörző logo ott lóg a gitár fején, az lényegében csak dísz volt. Válaszra sem méltattak. Nem lopták be magukat a szívembe. Nagy volt bennem a várakozás, és aztán a pofára esés is. A pénzemért nem ezt vártam volna. Pont amiatt választottam ezt a márkát hogy elkerüljem mindazt ami végül megesett velem. Még hónapokat kellett várnom mire a hangszer rendeltetésszerűen kezdett dolgozni. Szerintem a garanciát sem a Fendernek hanem sokkal inkább Vörös Tominak köszönhettem. Nem volt első látásra szerelem, és nem én miattam. Megküzdöttem ezért a gitárért. De ettől a pátosz is elszállt. A nagy filozófia ami körülöleli ezt a márkanevet kipukkadt. Örökre.
Első lemezemen minden eredeti volt még a hangszeren. Az elektronika is. Semmilyen effekt sincs a felvételen. A Strat egyenesen egy Rivera erősítőbe ment. Így szólt 3 évesen a gitár 1997-ben:
Aztán 10 év múlva 2004-ben Isten úgy látta jónak hogy kárpótol. Nyertem egy olyan stratocastert ami minden szempontból olyan volt mint amire vágytam 94-ben. Zajtalan pickupok (bár ezek nagyon idegenül szóltak dacára az S1 elektronikának amivel 10 különböző hangot lehetett elérni), satus kulcsok, sunburst. Mindez balkezesben. Ráadásul jubileumi modell. A neckplaten gravirozással.
Szintén Vörös Tamásnak köszönhetően értesültem hogy az EU-ban csinálnak egy gitárversenyt amit az angolok rendeznek abból az alkalomból hogy 50 éves a modell. Beneveztem. És bejutottam a döntőbe. Több ezer jelentkező közül 6 volt döntős. Kelet-Európából egyedül én.
Arundel , Anglia 2004. A döntő.
A plakett:
És a nyeremény:
A Hey Kids! lemezemről a Center Street nótámmal neveztem. Az a lemezem épp akkor jelent meg. Nagy volt az öröm.
Itt lehet meghallgatni:
A 2005 áprilisi Zenészmagazin címlapján ezzel a gitárral vagyok látható.
Elvittem egy európai turnéra ahol Eric Marienthallal játszottam.
És a turné alatt meghűlt bennem a vér….Ismét elindult a horror. Be volt állítva a gitár, és mégis minden buli előtt elállítódott a nyak. De nem kicsit. Magas volt a húrnyomás a 12. bund felett. Nem akartam elhinni. Nem tudtam rájönni hogy mi lehet a gond. Aztán az egyik koncert alatt egy “pattanást” éreztem a kezemben ahogy fogtam a nyakat.. És akkor rájöttem hogy mozog a nyak. A hideg verejték kezdett folyni rajtam. Egy jubileumi gravírozott, kinézetre álomszép U.S.A. deluxe stratóról beszélek! Nem akartam elhinni. Remegtem hogy gond nélkül lemenjen a turné. Elvittem a Medgyóhoz. Elmondta hogy ezeknek a fáknak nincs idejük kiszáradni, és bár nagyon szépek, de a szerkezetük szivacsos. Nem képes a 4 csavar megtartani a nyakat. Konkrétan maguktól megszakadtak a csavarok. Na most akkor mi a teendő??? Szerencsére Tibi mester egy örök életre megoldotta a problémát. A furatokat kiszélesítette és valamilyen kompozitanyaggal töltötte fel. Kötés után újrafúrta és voálá: Erősebb kötés jött létre mint amit maga a faanyag adni tud, így már biztonságosan lehetett rögzíteni a nyakat a testhez. Azzal aztán többet nem is volt probléma. Na de akkor is! Emberek ezt a gitárt ennek a modellnek az 50. születésnapján nyertem! És olyan problémák voltak vele amit egy kínai/indonéz hangszertől sem várnál. A festék is úgy pattogzott le a hangszerről mint az őszi falevél a fáról. Hihetetlen volt. Kifogtam volna pont azt a kettőt 10 év különbséggel amivel gond volt? Tényleg ilyen peches lennék? Rá pár évre egy másik hangszerésszel (ő névtelenséget kért) beszéltem akinek nagy rutinja volt a Fenderek javításában, és ő mesélte, hogy sorozatban hozták be az akkor új vagy 1-2 éves Fendereket ugyanezzel a problémával. Annyira rámentek a fa kinézetére hogy közben megfeledkeztek egy sokkal fontosabb szempontról: A funkciójáról. Nos ezek nem szubjektív vélemények hanem csak tények. Van egy interjú (2024) Scott Hemdersonnal amiben megemlíti hogy a Fendernél a minőségellenörzés egy vicc. A többit rátok bízom. De engem onnantól senki sem tudott megetetni azzal, hogy ez vagy az a gitár azért kerül 3-5 vagy 10ezer euróba mert… A gyárilag lekoccolt gitárjaikról meg már nem is beszélek. Műmájer hangszerek. Inkább csinálják meg jól azokat a gitárokat, az idő a többit megoldja.
Én feljátszottam két lemezt is egy Squier Affinity stratóval amit 20e ft-ért vettem 2008-ban használtan a Kiss Lacinál Érden. Beletettem a Joe Barden S-Deluxe pickupokat és olyan gyönyörűen működött az a gitárt hogy csak na. És pont emiatt csináltam. Hogy megmutassam. Hogy nem az ára fogja megmondani hogy jó e a hangszer.
Squier a Joe Bardenekkel
És íme a bizonyíték. Ez a nóta (Club) ezzel a Squerral lett felvéve (3:37-től érdemes):
A 3. lemezemet a Friends-et, illetve a 20. jubileumi InLine lemezt vettem fel vele. Aztán persze eladtam. Pedig megkozkáztatom hogy szebben énekeltek benne a pickupok mint az amerikaiban. A jubileumi modell is elment 2006-ban. Azt úgy adtam el, hogy végül nem tudtam eldönteni melyik strató maradjon. Kettőre nem volt szükségem. Nekem ez munkaeszköz, én nem vagyok gyűjtő. Ott volt az első hangszerem ami akkorra már 12 éves volt, és ott volt az új, megcsinálva ami minden ízében olyan volt mint amit szerettem volna. Nem tudtam dönteni ezért meghirdettem mindkettőt, és amelyik előbb ment, az ment, a másik meg megmaradt. Így végül a jubileumi modell ment el, és az első stratóm maradt velem.
Nagyon sok változtatáson ment keresztül. 3 éves korában még a tremolókar is beletört. De úgy hogy nem lehetett kiszedni a blockból, így új balkezes tremoló blokkot kellett vennem. Vastag jazzhúrokkal és felfektetett húrtalppal próbálkoztam tremolózni. Szerencsére pont amerikában voltam, de ott is heteket kellett várni rá.
Kb 3-4 évig volt eredeti formájában. Aztán nagyon zavart a pickupok zaja. Különöen nagy színpadon és tv rádió felvételeken. És a bridge-hez szerettem volna valami harapós soundot. Így hosszú éveken át H-S-S konfigurációban használtam a gitárt. Evans pickupokkal illetve a humbucker azt hiszem vagy Bill Laurence volt, vagy Seymour Duncan. Nagyon sokféle pickupot kipróbáltam, sokféle konfigurációban. Aztán azt hiszem megtaláltam azt ami a legjobban tetszik. A legjobb effektnek a gitár dinamikáját tartom. Tiszta hangszín, boost, overdrive, distortion. Mindegyiknek megvan a maga létjogosultsága. Alkalmas arra hogy a dinamikával olyan sokszínű hangot produkáljak aminek száma lényegében végtelen. Főleg ha még a hangerő potit is hozzáadjuk. Nem szeretem viszont a túl nagy gaint. Mert ott kezd eltűnni számomra a dinamika. Minél erősebb a torzítás annál kompresszáltabb a hang. Talán ezért is kedvelem jobban a single-coilt. Mert ott kevesebb a gain, tehát több a dinamika. És a lényeg a dinamika. Bár Scofield humbuckerrel mutatja meg a dinamika csodálatos spektrumát, hozzám mégis a single hang áll közelebb. Nagyon szeretem a torzitókat, de csak amíg érthető marad a gitárhang. Régen azt hittem hogy egy tökös agresszív hanghoz jó sok gain kell. Aztán rájöttem hogy ez nem így van. Ezzel nem állítom hogy a nagy gain ne lehetne agresszív, csak legszűkíti a mozgásteremet. Uniformizálja a hangot. Mindenütt ugyanolyan lesz.
Így szólt single és humbuckeres állapotban. A gitárszólónál jól hallatszik hol váltok a neckről a bridgre. (7.12-től):
De aztán próbálkoztam mindenfélével. Amikor 2 stratóm volt akkor a régi még H-H konfigban is ment.
2010-11 óta azonban változatlan és ez szerintem már így marad. Ajándékba kaptam a Joe Barden S-deluxe szettet. Eleinte azt is variáltam, hogy a bridge-nél egy Suhr Dough Aldrich énekelt, de aztán rájöttem hogy nekem inkább a sinlge coil hang az ami fekszik, illetve zavart ha a három pickupnál nagyon elterő a karakter. Így aztán visszakerült a Joe Barden a hídhoz és ez most már 2010-11 óta változatlan.
Szintén 3 éves korában elhatároztam hogy kijavítom a csorbát. Ha nem lehetett olyan színben kapni mint szerettem volna, akkor majd én átfestem. Hát persze… :) Na ez hiba volt… Natúrra akartam. Sikerült is, de olyan minőségben hogy sírva fakadt a látványtól az is aki addig csak tv-ben látott gitárt. Az első lemezem boritóján natúr színben látható a gitár a nyakamban.
Elvittem a Medgyóhoz. Alig mertem kivenni a tokból. Tibi sírt a nevetéstől… Aztán rendbe tette nekem. Egy áttetsző feketét csinált belőle 1997-ben vagy 8-ban. Azóta ilyen. Szintén ugyanebben az időben kerültek PRS satus kulcsok rá. Ma napig köszöni jól van. Én egyébként nem érzem hogy a satus kulcsok annyival stabilabbá tennék a hangolást. Szerintem ennek nagyobb a füstje mint a lángja.
De ami egy másik szintre emelte a gitár hangját azok a grafit húrlábak. A gitár fejlődéstörténetének egyik leginnovatívabb állomásának tartom ezen anyag használatát a húrok alatt. Mikor az rákerült, és főleg mikor a tremoló talpat lebegőre állítottam, egy új világ nyílt meg előttem hangzásban. A húr lecsengése 25%-al megnőtt. Embertelenül kiemeli a hangszer minden szépségét. Felnagyítja. Annak a bizonyos dinamikának ad, nem is keveset. Elképesztő. Egy csoda dolognak tartom. Pedig eredetileg nem is a hang miatt szereltettem bele, hanem amiatt hogy volt buli ahol 2 húrom is elszakadt, annyira “abáltam”. Amióta grafit lábakon játszom még soha egyetlen egyszer sem szakadt húrom (2000-).
A hangzás egy bónusz volt. Szintén 2010-ben hangoltam le a gitáromat D-re. Ugyanemiatt: A hangzás miatt. Őrületes dögös hangja van a stratómnak ezeknek köszönhetően. Nagyon nagy dög! :)
Szóval nálam A "STRAT" hangzáshoz a jó pickupokon kívül szükséges a grafit húrláb (és felső nyereg) lebegő tremoló (ez ugye hagyományos tremoló de úgy van beállítva mint a floyd rose-ok, tehát van hátrajáték is), és leeresztett húrok, ami nálam ugye D6, G5, C4, F3, Bb2, Eb1-et jelent. Na ezt a soundot már nem cserélném le más opcióra.
Akkor amikor ezek bekerültek a hangszerbe természetesen csak jobbkezes volt belőle. Mert a furat nem a szimmetriatengelyen van. Úgy hogy jobbos babák vannak benne (azóta persze lehet kapni már balosban). És ha már így alakult, akkor a tremoló talpát újracsináltattam jobbos furatokkal a Szőke Tasi Zoltánnal (Isten nyugosztalja). Edzett acélból marva. Dögösebb mint az eredeti. És a talp hátsó része ahol a csavarok vannak 1,5mm-el hosszabb. Hátrébb van. Mert gyárilag rövidre van szabva szerintem. Így meg a legvastagabb húrnál is van helye a grafit babának az oktávot beállítani.
Hát azt hiszem ennyi. Ja igen: Az elején írtam hogy nem alakult ki kötődés a hangszerrel, de azért ez nem teljesen igaz. Csak ez akkor derült ki amikor más hasonló tipusú gitár kerül a kezembe. Rögtön keresem (és nem találom) azokat a megszólalásokat, reakciókat amiket az én gitárom már csinál. Hát igen az évtizedek nem maradnak nyomtalanok. Egyszer el is adtam. De rájöttem hogy nem kapok semmit sem ezért a pénzért, és 6 hónap múlva 10e ft ráfizetéssel és óriási szerencsével visszavásároltam. Fél év után nagyon el volt állítva a gitár. Gyorsan visszaállítottam és azóta minden szituációban hozza a tökéletest.
Nem egy kollégától hallottam hogy nagyon szeretik a strató hangját, de valahogy sosem találják amikor ők maguk próbálnak játszani rajta. Hallva baró, de játszva vékonynak tűnik nekik a hang. Hát nem tudom. Miután nekem nem volt választási lehetőségem, ezért erre a problémára nem volt időm. Tetszett nem tetszett muszáj voltam kezdeni vele valamit. Az azért gyorsan kiderült, hogy az én habitusom nagyon jól kifejezhető ezen a hangszeren. Ennyi év után már örömmel el tudom mondani hogy a stratocaster énekel, számtalan gyönyörű színe van, és csodálatos hangokat lehet kihozni belőle. Egybeforrt a zenei identitásommal. Idővel egyre jobban. Sok más hangszeren is játszom, de ezeket az évtizedeket már egy más hangszer sem fogja tudni behozni. Nem is baj. Sokat szenvedtem ezzel a hangszerrel az elején, bizalmatlan voltam, ott volt benne a muszáj is, a cégnek sem lettem nagy rajongója, pedig még "kárpótlást" is kaptam, de az is olyan "Fenderesre" sikeredett.
Aztán az évtizedek már az örömről szóltak. A zene öröméről. Arról a sok szép élményről amit ezzel a hangszerrel éltem át. Aki engem ismer gitárosként annak talán elsőként jut eszébe rólam hogy stratós vagyok. 2024-ben lesz 30 éve hogy megvettem újonnan.
Ennyi viszontagságos történés után talán most már ki merem mondani hogy szeretem ezt a gitárt.
És akkor legyen pár hangminta arról hogyan énekel most az az 2010 óta. Ez a felvétel 2019-es sorban a 4. lemezem, és sm57-el a Soma erősítőjén és OD illetve DS pedáljaival készült. A téreffektek is helyben lettek rögzítve az erősítőből szólnak pedállal. A reverb egy BOSS RV6.
Nehéz felidézni a pontos kronológiáját a történteknek..
1986 lehetett. Max egy-két év eltérés. Földvári Gergő a Trupp zenekar zongorista zeneszerzője, (akivel gyerekkoromban együtt nyaraltunk újságiró üdülőkben) mutatta nekem először John Scofieldot. Én akkor 16 éves kamasz gyerek voltam, és már teljesen beoltva jazzel. Ugyanebben az időszakban ismertem meg Mike Stern zenéjét is. Kicsit később Pat Metheny-jét. De ilyenkorra már Al diMeola, John Maclughlin, Paco DeLucia neve fényesen csengett számomra. Ők voltak az elsők. Ugyanebben az időszakban láttam először élőben Bireli Lagrene-t is az akkori gitártanáromnak Gríneusz Péternek köszönhetően.
Szóval Scofield...Az akkor frissnek számító Still Warm c. lemeze volt az első találkozásom. Fusion, jazz-rock. Ez volt nekem a nagybetűs AMERIKA. A sound, a harmóniák, az egésznek a kisugárzása. Egy (vágyott) képzeletvilág társult ehhez a zenéhez. Elképesztő volt. Az élmény... (Don Grolnick-billentyűs hangszerek, Darryl Jones-basszusgitár, Omar Hakim-dobok), Nekem akkoriban nem volt lehetőségem ilyen lemezeket venni. Boltokban ilyesmi nem is volt még. Videóm sem volt. Kazettára másoltuk a lemezeket, vagy Kiss Imre jazzműsorát vettem fel a rádióból kazettára. Akkoriban a hangfelvételek lejátszása és másolása utáni jogok érvényesítése teljesen ismeretlen volt.
Úgy hogy én 16 évesen meg voltam győződve arról hogy John Scofield csak is fekete amerikai lehet. Hát persze, aki ilyen döggel és soundon gitározik, és aki Miles Davisnél lett híres az csak fekete ember lehet. Nagyon más világ volt még akkor. Engem akkoriban leginkább a jazzrock érdekelt. Minden zenét meghallgattam, de maradandót számomra a torzitós jazz zenék adtak. Pat Metheny zenéjét például mindig szerettem, de sosem jutott eszembe azt hallgatni. Vagy csak ritkán. Scofield viszont állandóan ment. A Still Warm alapmű lett a számomra. Ezért amikor 1990-ben megjelent a Time On My Hands, ami nagyon, de nagyon más volt nekem mint az addigiak, csalódás volt. El is kezdtem más előadók után nézni. És akkor jött az Allan Holdsworth, Scott Henderson korszakom..
Persze mindig tudtam mit csinál Scofield. Minden zenéjét meghallgattam. Imádtam a szóló dolgait. Ha csak egy intró volt akkor is. Az érettségi banketten -ami valami sportcsarnokban volt megrendezve rengeteg emberrel-, kiálltam egy szál gitárral és egy Scofield transzkripciót játszottam el.
Eltelt sok-sok idő. A tanítás alatt újra meg újra előkerült a zenéje. Aztán a 2000-s évek környékén ismét felfedeztem magamnak. Elkezdett vonzani az a fajta mainstream ahogyan ő játsza. Egy kis overdrive-al. És óriási döggel. Ehhez a visszatéréshez Herbie Hancock The New Standard című albuma adta meg a kezdő löketet. Különösen a New York Minute c. szám gyakorolt rám nagy hatást. (Mikor kimentünk New Yorkba egy évre 1999-ben, Zsolt barátom jött ki értünk a repülőtérre. És ezt a számot tette be az autó lejátszójába amíg áthaladtunk a városon. Felejthetetlen élményt okozva ezzel.) Onnantól kezdve ismét mindenét követtem hallgattam. És most már azt is elárulom, hogy nekem az a torzítás tetszik legjobban a gitáron amit ő csinál. Ahogy visszahallgatom a saját felvételeimet, visszahozzák az emlékeket, hogy folyton azt a hangot akartam kitekerni a cuccomból (persze nem tudatosan). Azzal lehet akkordozni, vagy akár dögösen játszani mindamellett hogy a hang érthető marad minden szegmensben. Az elektromos gitár adta lehetőségeken ő a legnagyobb király ha dinamikáról van szó. Mára ezt tökélyre fejlesztette. A nemrég megjelent Rick Beato-s interjúját hallgatva világos lett: Ő a blues és korai rock zenéből jött. Ezért nem lett hollowbody jazzgitáros. Mint ahogy én is a rock zenéből kapcsolódtam a jazzbe (AC/DC), illetve egész pontosan rögtön a jazzrockba és a fusionba. Az volt az én fiatalságom aktuális legmenőbb zenéje.
2004-ben Lengyelországban játszottam. És a zenekarunk basszusgitárosa a 2007-ben elhunyt Steve Logan azt megelőzően turnézott Scofielddal, így Varsóban amikor ők találkoztak akkor mi is. ..egy kicsit..
De valahogy élőben soha sem hallottam őt játszani. Tegnapig....
3 méterre tőlem... Ezekkel az élményekkel és emlékekkel felvértezve mentem el. Hogy itt egy ember élőben akit én 1986 óta "ismerek", és meghatározó lett a szakmai pályafutásomban, de még csak most fogunk először találkozni. Minden rezdülését ismerem már, de most fogom élőben látni és megtapasztalni először. És az élmény nem is maradt el...
"De jó hogy itt vagy végre, már régen vártam erre a napra" érzésem volt...
és közben 70 éves lett...hihetetlen.
Tőlem jobbra közvetlenül Halper Laci ült, balra Rieger Attila, előttem pedig Juhász Gábor. Valahol mögöttünk Gyafi. Nekik is biztosan megvan a maguk személyes története Sco-ról.
Nem túlzok ha azt mondom hogy az ezredforduló egyik legmeghatározóbb gitárosa. Művészete, sokszínűsége formálta a követőket és így a műfajt is. Meghatározó pillanatok megörökítője, alanya. Nem véletlenül az egyik legnépszerűbb gitárosa a műfajnak.
