Gitáros "tanáraim"
Itt nem egy felsorolást láthattok azokról akiket ismerek, mert akkor egy könyvet kellene teleírnom. Mióta először vettem gitárt a kezembe, azaz 1980-tól napjainkig elképesztő mennyiségű gitárost ismertem meg, és szerettem meg zenéjüket, játékukat, nem csak gitárosként, de tanárként és rádiós műsorvezetőként is. És nem arról szól ez az írás hogy kit tartok jó zenésznek, mert akkor megint csak enciklopédiát kellene írnom. De visszagondolva a kezdetekre, és az azt követő meghatározó évekre kiemelkedik pár pont amit utólag is úgy gondolok hogy meghatározóak voltak a stílusom kialakulásában. A nyitottság ma is megvan. Keresem kutatom az új zenéket és előadókat, de kétségtelen hogy a hatások a fiatal korban a legerősebbek. A tanulás a beépülés időszakában. Gyerekkor, kamaszkor, fiatal felnőtt kor. Aztán egy idő után a beépült élmények az önállóság felé tereltek. És ez így természetes és normális. Tehát a keresés, az új zenék befogadása életem végéig velem marad, de a hatások erőssége már más jelleget ölt azokhoz képest amik gyerekkorban értek.
1980-ban kezdtem el gitározni. Az első példaképem Angus Young volt. Egy még csak nem is kamaszodó fiúnak teljes elképedés volt megnézni az AC/DC koncertfilmet 1982-ben. Az általános iskolai rendezvényen “zenekart” alapítva mutattuk be (óriási sikerrel) színpadon seprűkkel, kukákkal a saját bakelit lemezeimről szólva a műsorunkat ahol próbáltam (lázas betegen) pont úgy megőrülni mint Angus aki a földön fetrengve szólózott a színpadon. Hát én is….A csapatvezetőnknek végül is tetszett így nem volt belőle balhé. Aki a zenét lejátszotta a műsorhoz, felcserélte és másik számot kezdett lejátszani, de én észre sem vettem, mert az egész lemezt betűre tudtam. Az osztálytársaim mondták utána hogy : “nem ezt beszéltük meg”. Aztán Zánkán az úttörőtáborban ismét sikerült “eladnom a produkciót”, és ott is egy őrületes “kamu” bulit csaptunk. Ott rögtön rám is ragasztották a becenevet: Én lettem “Észidíszi”.
Elájultam és a mai napig meghatározóak ennek a rockzenekarnak a riffjei. Nem mondom hogy ma gyakran megy a “lejátszóban” de van egy külön mappám a kedvenc AC/DC számaimból. Én őket a Back In Black lemezig hallgatom. Az AI készített egy felvételt ahol Bon Scott énekli a Back In Black-et. Ilyesztő….
1983-84 környékén ért el egy mára már alaplemeznek számító album: Három gitáros akusztikus hangszeren kiállt egy csomó ember elé, és egy fergeteges hangulatú koncertet adott “Friday Night In San Francisco” címmel. Ez minden gitáros Bibliája lett. A virtuozitás teteje volt ez. Én persze álmokat kezdtem szövögetni, hogy én is ilyen gyorsan akarok gitározni. És talán ez a lemez, illetve az hogy klasszikus gitárt és a spanyol zene alapjait tanultam akkoriban, tette szerelmemmé az akusztikus gitárt. Sosem lettem főállású ebben, talán mert engem szinte minden ága érdekelt a gitározásnak, de örök szerelem lett, és mindig visszatérek hozzá, újra meg újra. Aztán a három előadót persze külön is hallgattam sokáig, de az örök hatás az ez a lemez volt.
1985-86-87 Ebben az időszakban a baráti társaságom is hasonszőrű volt mint én. Mindenki körülöttem ilyen zenéket hallgatott. Ebben az időszakban ért el Mike Stern, John Scofield, John Abercrombie,Bill Frisell és persze még mások is, de az itt felsoroltaktól szinte mindent begyüjtöttem ami akkor elérhető volt. Főleg Mike Stern és Scofield tetszett aki akkoriban épp a jazzrock fusion korszakát élte, és igen nagy csalódás volt mikor aztán “visszatért” a mainstream jazzhez, legalább is egy időre.
Scofieldtól az akkori legnagyobb kedvenc ez volt:
Elképedtem hogy a hangok milyen furcsán követik egymást nagy sebességgel. Az egésznek a hangulata teljesen elrabolt.
Mike Stern zenéit nagyon szerettem akkoriban. Tűz, erő, és remek kompozíciók. Nagyon sokat hallgattam:
(Ezen a lemezen Jaco Pastorius mellett játszik a lemezen Jeff Andrews basszusgitáros is akivel aztán 2007-ben egy lengyel dobossal Cris Zawadzkival trióban turnéztam, és itthon is adtunk több koncertet) Még azt megelőzően pedig Vasvári Pali lemezén Mike Stern-el is együtt szerepelek.
John Abercrombie nagy varázsló volt, elképesztő zenéket tudott írni, és nagyon emberi volt a gitározása. Ezt az albumot nagyon de nagyon sokat hallgattam. Különösen ezt a dalt:
Bill Frisell tanított meg arra, hogy a személyiség fontos nem a technika. A technika szolgálja ki az érzelmeket. Neki olyan képe volt (van) a világról ami senki másnak sem jutott addig eszébe gitáron. És ez nagy kincs. Ha valaki úgy tud megszólítani embereket a zenéjével ahogyan más nem. Marc Johnson bőgősnek volt két remek lemeze amit Peter Erskinnel, Scofield-al, és Frisellel rögzített Bass Desires címmel. Na én ezt a lemezt annyit hallgattam hogy betüre tudtam az egészet. Szerettem hogy olyan emberi. Tele van történetekkel, tudok kapcsolódni hozzá. Frisell is nagy varázsló. (Ezen a felvételen 3:30 körül kezdődik a szólója...)
Aztán jött 1987 és én megkezdtem tanulmányaimat a Postás Zeneiskolában. 17 éves voltam. Akkori tanárom Folk Iván vett fel nekem kazettára több előadótól is lemezt. Az egyik ezek közül volt Allan Holdsworth, és mint később kiderült itt el is dőlt minden. Holdsworth a legkülönlegesebb gitárosa volt a XX. és a XXI. század elejének. Még mai füllel is. Játéka és zenéje időtlen, mintha egy másik galaxisból jött volna. Játéka egyesítette az érzelmeket, lírát, az agressziót, a sztorit, az elképesztő és utánozhatatlan technikát. Olyan harmónia és dallamvilággal ami teljesen egyedi. Én 17 évesen le voltam nyűgözve. A legfogékonyabb koromban voltam és engem ez a zene teljesen beszippantott. Benne volt minden amit addig kerestem. Megérkezés feelinget adott. Ma is nagyon szeretem. Az utam aztán természetes módon másfelé vezetett de az ő hatása örök.
Ezt követően is jöttek új impulzusok, de addigra már lassan felnőttem és így hatások is másképpen működtek. Mint az elején írtam, egy zenész számára létfontosságú a nyitottság az új zenék befogadása, de a fogékony kor lezárultával a jelfeldoldozás is változik. Azért ebben az időszakban is volt még egy gitáros akinek sikerült játékával beférkőznie a nagyhatásúak közé. A gitározás nem futóverseny. Nincs olyan hogy a legjobb. De ha kellene mondanom egy nevet akkor az mindenképpen Sylvain Luc! Nála hallottam egyedül olyan gitározást ahol akusztikus gitáron, vagy torzitós gitáron is elképesztő soundon még elképesztőbb technikával ömlik a zene. A sztori. Hihetetlen eszköztára volt az érzelmek kifejezésére. Egyik kedvenc lemezem amit Stefano DiBattistával készített.
Angus Young
1980-ban kezdtem el gitározni. Az első példaképem Angus Young volt. Egy még csak nem is kamaszodó fiúnak teljes elképedés volt megnézni az AC/DC koncertfilmet 1982-ben. Az általános iskolai rendezvényen “zenekart” alapítva mutattuk be (óriási sikerrel) színpadon seprűkkel, kukákkal a saját bakelit lemezeimről szólva a műsorunkat ahol próbáltam (lázas betegen) pont úgy megőrülni mint Angus aki a földön fetrengve szólózott a színpadon. Hát én is….A csapatvezetőnknek végül is tetszett így nem volt belőle balhé. Aki a zenét lejátszotta a műsorhoz, felcserélte és másik számot kezdett lejátszani, de én észre sem vettem, mert az egész lemezt betűre tudtam. Az osztálytársaim mondták utána hogy : “nem ezt beszéltük meg”. Aztán Zánkán az úttörőtáborban ismét sikerült “eladnom a produkciót”, és ott is egy őrületes “kamu” bulit csaptunk. Ott rögtön rám is ragasztották a becenevet: Én lettem “Észidíszi”.
Elájultam és a mai napig meghatározóak ennek a rockzenekarnak a riffjei. Nem mondom hogy ma gyakran megy a “lejátszóban” de van egy külön mappám a kedvenc AC/DC számaimból. Én őket a Back In Black lemezig hallgatom. Az AI készített egy felvételt ahol Bon Scott énekli a Back In Black-et. Ilyesztő….
Al Di Meola, John McLaughlin, Paco De Lucia
1983-84 környékén ért el egy mára már alaplemeznek számító album: Három gitáros akusztikus hangszeren kiállt egy csomó ember elé, és egy fergeteges hangulatú koncertet adott “Friday Night In San Francisco” címmel. Ez minden gitáros Bibliája lett. A virtuozitás teteje volt ez. Én persze álmokat kezdtem szövögetni, hogy én is ilyen gyorsan akarok gitározni. És talán ez a lemez, illetve az hogy klasszikus gitárt és a spanyol zene alapjait tanultam akkoriban, tette szerelmemmé az akusztikus gitárt. Sosem lettem főállású ebben, talán mert engem szinte minden ága érdekelt a gitározásnak, de örök szerelem lett, és mindig visszatérek hozzá, újra meg újra. Aztán a három előadót persze külön is hallgattam sokáig, de az örök hatás az ez a lemez volt.
1985-86-87 Ebben az időszakban a baráti társaságom is hasonszőrű volt mint én. Mindenki körülöttem ilyen zenéket hallgatott. Ebben az időszakban ért el Mike Stern, John Scofield, John Abercrombie,Bill Frisell és persze még mások is, de az itt felsoroltaktól szinte mindent begyüjtöttem ami akkor elérhető volt. Főleg Mike Stern és Scofield tetszett aki akkoriban épp a jazzrock fusion korszakát élte, és igen nagy csalódás volt mikor aztán “visszatért” a mainstream jazzhez, legalább is egy időre.
Scofieldtól az akkori legnagyobb kedvenc ez volt:
John Scofield
Elképedtem hogy a hangok milyen furcsán követik egymást nagy sebességgel. Az egésznek a hangulata teljesen elrabolt.
Mike Stern zenéit nagyon szerettem akkoriban. Tűz, erő, és remek kompozíciók. Nagyon sokat hallgattam:
Mike Stern
(Ezen a lemezen Jaco Pastorius mellett játszik a lemezen Jeff Andrews basszusgitáros is akivel aztán 2007-ben egy lengyel dobossal Cris Zawadzkival trióban turnéztam, és itthon is adtunk több koncertet) Még azt megelőzően pedig Vasvári Pali lemezén Mike Stern-el is együtt szerepelek.
John Abercrombie nagy varázsló volt, elképesztő zenéket tudott írni, és nagyon emberi volt a gitározása. Ezt az albumot nagyon de nagyon sokat hallgattam. Különösen ezt a dalt:
John Abercrombie
Bill Frisell tanított meg arra, hogy a személyiség fontos nem a technika. A technika szolgálja ki az érzelmeket. Neki olyan képe volt (van) a világról ami senki másnak sem jutott addig eszébe gitáron. És ez nagy kincs. Ha valaki úgy tud megszólítani embereket a zenéjével ahogyan más nem. Marc Johnson bőgősnek volt két remek lemeze amit Peter Erskinnel, Scofield-al, és Frisellel rögzített Bass Desires címmel. Na én ezt a lemezt annyit hallgattam hogy betüre tudtam az egészet. Szerettem hogy olyan emberi. Tele van történetekkel, tudok kapcsolódni hozzá. Frisell is nagy varázsló. (Ezen a felvételen 3:30 körül kezdődik a szólója...)
Bill Frisell
Allan Holdsworth
Aztán jött 1987 és én megkezdtem tanulmányaimat a Postás Zeneiskolában. 17 éves voltam. Akkori tanárom Folk Iván vett fel nekem kazettára több előadótól is lemezt. Az egyik ezek közül volt Allan Holdsworth, és mint később kiderült itt el is dőlt minden. Holdsworth a legkülönlegesebb gitárosa volt a XX. és a XXI. század elejének. Még mai füllel is. Játéka és zenéje időtlen, mintha egy másik galaxisból jött volna. Játéka egyesítette az érzelmeket, lírát, az agressziót, a sztorit, az elképesztő és utánozhatatlan technikát. Olyan harmónia és dallamvilággal ami teljesen egyedi. Én 17 évesen le voltam nyűgözve. A legfogékonyabb koromban voltam és engem ez a zene teljesen beszippantott. Benne volt minden amit addig kerestem. Megérkezés feelinget adott. Ma is nagyon szeretem. Az utam aztán természetes módon másfelé vezetett de az ő hatása örök.
Scott Henderson
Nem sokkal ezt követően 1990 jött egy újabb “sokk”. Egy másik pali aki aztán hosszú időre meghatározta zenei érdeklődésemet, irányultságomat. Ő nem volt más mint Scott Henderson. A rock, és a jazz a dögös riffek, a harmóniai gazdagság. Minden benne volt amit én szerettem és kerestem. A torzitós gitár hangzásának etalonja ő a 90-es években. Nagyon nagyon sokat hallgattam , és az összes lemeze megvolt. Annak idején Szappanos Gyurival, Nagy Jancsival, mentünk ki Bécsbe Tribal Tech koncertre és szemünk szánk (fülünk) elállt, mert még jobban muzsikáltak mint a lemezen és elájultunk. A késői jazzrock és fusion zenének a legkimagaslóbb és értékállóbb zenekara volt. Nagyon szerettem. Ma ha hallgatom őt, leginkább a régi dolgait szoktam.
Sylvain Luc
Ezt követően is jöttek új impulzusok, de addigra már lassan felnőttem és így hatások is másképpen működtek. Mint az elején írtam, egy zenész számára létfontosságú a nyitottság az új zenék befogadása, de a fogékony kor lezárultával a jelfeldoldozás is változik. Azért ebben az időszakban is volt még egy gitáros akinek sikerült játékával beférkőznie a nagyhatásúak közé. A gitározás nem futóverseny. Nincs olyan hogy a legjobb. De ha kellene mondanom egy nevet akkor az mindenképpen Sylvain Luc! Nála hallottam egyedül olyan gitározást ahol akusztikus gitáron, vagy torzitós gitáron is elképesztő soundon még elképesztőbb technikával ömlik a zene. A sztori. Hihetetlen eszköztára volt az érzelmek kifejezésére. Egyik kedvenc lemezem amit Stefano DiBattistával készített.
