„A tetteid olyan hangosan szólnak hozzám, hogy ettől nem hallom, amit egyébként mondasz.“

Ralph Waldo Emerson amerikai esszéíró, költő, unitárius lelkésznek tulajdonítják a címben szereplő kijelentést. 

De van itt egy másik is:
„Az vagy amit csinálsz, nem az amit mondasz.“
Ez pedig Carl Gustav Jung svájci pszichiáter, pszichológustól származik.

Aktuálisabbak mint valaha. Úgy látszik régóta velünk élő igazságok ezek. Az idézetek mind a XIX. századból valók. Az emberi lélekkel való foglalatosság sosem volt annyira fókuszban mint az elmúlt 200 évben. Amit örvendetes dolognak tartok azzal a kiegészítésssel, hogy a problémák felszínre hozásával a megoldások még nem jöttek el ugyanebben a léptékben sajnos.
A közösségi média kíváló teret ad, sőt felerősíti az ember azon törekvését hogy jobb, szebb színben tűntesse fel magát, mint amit a tükörben lát. (A tükör mint a valóság szinonímája)
És miért baj ez? -kérdezhetnénk. Miért baj az ha egy kicsit füllentünk magunkról? Elhallgatunk a kapcsolódások szempontjából fontos tényeket magunkról, vagy csak elferdítjük őket? Ennek spektruma igen széles lehet: a megbocsájtható apróságoktól, az egészen elrugaszkodott már már beteges torzulásokig. Megosztok veletek pár esetet.
Létrejön egy virtuális én ami önálló életet kezd élni, és idővel ahogy a torzulás nő, (ha nő) egyre inkább valótlanná válik a valós énnel szemben. Kialakulhat egy olyan állapot mint a drogosoknál akiknek csak a testük van itt, de már nem ide vágynak, a való világban nem érzik otthon magukat, csak a virtuálisban. Mintha a valós csak olyan dolgokat tartalmazna ami nem tartozik másra, vagy egyszerűen csak szégyellik, vagy unalmasnak tartják, alkalmatlannak arra hogy felhívják magunkra a figyelmet. Mert talán a figyelemről szól ez az egész. Szerepeket vesznek fel amiről feltételezik hogy velük elérhetik céljaikat, és azt osztják meg olyanokkal akik szintén ugyanebben őrölnek.

 A játékban tehát mindenkinek van egy avatarja és azt azzal ruházza fel amivel csak akarja. "Színház az egész világ". (Shakespeare)
Az is lehet hogy én gondolom ezt rosszul. Lehet hogy ebben a világban kimondatlanul mindenki elfogadja ezt a játékszabályt, csak egy kívülálló számára tűnhet úgy mintha valami igazit akarnának egymástól. Pedig nem.. A valós dolgok itt nem fontosak. Az itt senkit nem érdekel. Nem az a lényeg, nem arról szól. Ha valaki úgy keveredik egy ilyen világba hogy nem része ennek a játéknak, az hamar meg lesz vezetve.
Egyszer láttam egy karikatúrát, ahol egy lepukkant nő, és egy ápolatlan kövér pali ismerkednek a neten. Otthonukból a gép mellett ülnek. Mindketten pontosan azt a szöveget nyomják a másiknak amit az hallani akar, de valójában semmi sem igaz belőle. Mindketten tudják és el is hiszik.
Itt nem nagyon lehet beszélni tettenérésről.
Egy bemutatkozás sokat elmond az illetőről. Mit tart fontosnak elmondani: Magáról beszél? Vagy az elvárásairól? Vagy még azelőtt elnézést kér, hogy bárki megszólítaná? És persze a fotó is beszédes: Az arckifejezés, a beállítás, a tekintet, vagy annak hiánya. De még a környezet is ahol a kép készült. Információt közöl az ismerősök sora. Mondok egy példát:
Az Instán láttam egy amolyan "macsó" fickót, mintha csak egy magazinból húzták volna elő. Minden képe pontosan be volt állítva, minden részlet a helyén, spontaneitás kizárva. Séró, ruha, tekintet stb... Ahhoz amiért ő csinálja ezt így is kell csinálni gondolom. Bekövetett pár száz vagy ezer embert akiknek szinte egésze nő. És persze őt is ugyanennyien bekövették. Szintén hölgyek túlnyomórészt. Ezek vagy olyan modell kinézetűek mint ő, vagy változó korú egyedülálló nők. Ő is és a követők is szinte mind egyedül vannak a képeiken. Történetünk főhőse dobos. Legalább is ezt tartotta fontosnak magáról bemutatni. Remek, -mondom akkor hallgassuk meg! De egyetlen felvételt sem találtam tőle. Sem ott, sem a YouTube-on. Ezt elég furcsának találtam. A zenészek ugyanis szeretnek minél többet bemutatni magukból. A felvételeikből. A net a legjobb hely arra hogy megmutatkozzunk. A zenészek oldala nem így néz ki mint ennek a palinak. Ugyanis nem a személy kinézetén van elsősorban a hangsúly, hanem a zenei produktumon. Illetve azon hogy ez a produktum hány helyen, színpadon és közönség előtt jelenik meg. Zenész szempontból nem életszerű az oldala. Itt a dob csak kellék. Ez a csajozásról szól. Portfólió képek amolyan heartbreaker stílusban. A követői között sem találtam hangszerrel lefotózott zenészeket, hanem szinte csak nőket. Egyedülállókat. De miféle csajozás ez így? Mondjuk rátalál valakire a 2000 követő közül? Aki mondjuk 4000km-re lakik tőle? És mi történik a többi követővel akkor? Bemutatja nekik a megtalált kiválasztottat? Ezt nehezen tudom elképzelni. Egy magányos nőnek ki a vonzóbb egy macsó pali, vagy egy macsó pali nővel? A társkereső oldalakon a legtöbb nő azzal kezdi hogy,elvált, egyedülálló férfit keres.

 Ez egy virtuális én aminek nem sok köze van a valóságoshoz. Egy életérzést "árul". Ennyi és nem több. Még csak nem is csajozás. Az emberi kapcsolatok szempontjából ezek nem valós dolgok.. Sőt azt is gondolom, hogy sokan nem képesek valós kapcsolat kiépítésére és ilyen módon próbálják helyettesíteni. Ha igazam van akkor ezt nevezhetjük személyiségzavarnak.

 És mi van a sok nővel akik ott lógnak az oldalán? Szerintem ezek a nők hasonló gondokkal küzdenek mint a pali. Nekik a szerep a fontos amiben vannak. Ez a játék lényege. Senki sem akar itt mélyre menni a másikkal. Kérdezhetnénk: Mi értelme ennek? A figyelem, az elismerés. Mintha nem bízna abban hogy a valós énjével megkaphatná. És akkor megint csak a személyiségzavaroknál vagyunk.
Apropo fotó: A közösségi médiákban és az ismerkedő oldalakon is komoly jellemrajzokat lehet leolvasni egy-egy portréról. Egészen extrém dolgok is válhatnak sztenderddé. Mondok egy példát:

 A társkereső oldalakon megjelentek olyan önarcképek melyek retusálva vannak egy applikáció segítségével."Ránctalanítani" lehet vele az arcbőrt. Kifesteni a szemet. Ez még egy videóeditálásban kevéssé jártasnak is feltűnik. De erre még azt mondom o.k., de ami mostanában tűnt fel az egészen parádés: Egy app megnöveli a szemgolyók méretét az arc egészéhez képest (hasonlóan a japán rajzfilmekhez ahol túlméretezett szemekkel rajzolják a karaktereket).

Felborulnak az arányok és igen groteszk arcok születnek, amiről sok mindent el lehet mondani csak azt nem hogy vonzó lenne, ami egy társkereső oldalon mondjuk elég fontos lenne. Mondhatnám hogy szórakoztató de nem, inkább szomorú. Látszólag a "játékban" résztvevők számára ezzel semmi gond, mert egyre több ilyet lehet látni, ami számomra megfejthetetlen. Illetve sokat elárul az illetőről, hogy mit gondol magáról. Nem értem a gondolatmenetet hogyan gondolhatja valaki hogy ezzel még előnyösebb oldaláról mutathatja be magát? Vagy nem is ez a cél? Nekem férfiként kicsivel sem lesz vonzóbb egy magát szoftveresen elcsúfító nő. Ez így egy jó játék? Vagy játék ez egyáltalán? 
A szem a lélek tükre. Közhely, de igaz. Ennek eltorzítása olyan mintha függönyt húzna a tekintete elé, hogy ha lehet még abból se derüljön ki semmi. Egy tekintetből sokat lehet(ne) olvasni. 
Végül is miért csodálkozok ezen? A plasztikai sebészetnél ez jóval olcsóbb. és hányan vannak akik nem érik be egy applikációval? A különböző arcplasztikai beavatkozások egy jó része is végleges torzulásokhoz vezet idővel, még a legnagyobb sztároknál is ahol ez nem pénzkérdés és mégis hány embernek torzult el az arc véglegesen? Mi minden van a fejekben? Miket gondolunk mi magunkról? Egyáltalán milyen a viszonyunk magunkkal? Mi mindent szeretnénk elhitetni magunkról?

Elgondolkodtam: Vajon miért olyan nehéz a tetteinket harmóniába hozni a mondandónkal? Saját magunk elfogadásával van a legnagyobb harcunk. Az ilyen külső megnyilvánulások pedig tünetei ezeknek a vívódásoknak.
Szerintem mindannyian részesei vagyunk ennek egy bizonyos mértékig. Probléma akkor van ebből, ha ezzel visszaélünk, illetve ezzel bántást okozunk másoknak, vagy manipulálásra használjuk fel.
Persze el tudok képzelni olyan szituációt ahol a túlélés érdekében életmentő is lehet. Például ha valakit inzultus ér, és nem a félelmét mutatja ami valósan ott van benne, hanem bátran mer fellépni, pont nem úgy ahogy egyébként valósan érez. Akkor az életmentő lehet.
Én inkább azokra az esetekre gondolok, ahol a valós én eltakarása látszólag indokolatlan, és ennek következménye a hazugság, manipulálás, megvezetés, átverés. Ez alól talán csak az a kivétel, amit az imént taglaltam, amikor ennek a "szerepjátéknak"minden résztvevője így csinál a másikkal, kölcsönösen beszopja mindenki a másik történetét, és senki sem kíváncsi arra hogy ezekből mi igaz, mi nem, csak azt érezze hogy az övét elhiszik. Senki sem a másikra kíváncsi. Mindenki a saját avatarjára koncentrál.
Szeretném azt hinni hogy az emberek nem ilyenek, csak ezek a platformok begyűjtik az erre hajlamosakat.
Cirano de bergerac története jut eszembe. Van egy pali aki minden szerepében macsó, de a szerelemben nem meri felvállalni magát eltorzult orra miatt. És milyen tragikus hogy a fiatal helyes pali aki két értelmes mondatot nem tud mondani, arcával összeraknak egy valakit amit aztán a nő el is hisz. Egy darabig.



A tetteink tesznek hitelessé, vagy épp hiteltelenné. Számomra nehéz azonban elfogadni, hogy vannak emberek akiket ez egyáltalán nem érdekel. Saját magukra nézve sem. Van aki ahhoz ért például hogy hitelt adjanak a szavának, de a cselekedeteit jól takarja, mert tudja hogy azok ellentmondásban vannak.
Miért? Ez a nagy kérdés. Hogy miért..
Művészek, írók, költők, orvosok, pszihológusok, pszihiáterek foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Egy olyan világot rendeztünk be magunknak amelyben az erre fogékony emberek minden eddiginél könnyebben tudják képzelt valóságukat eladni magukról. 

Itt egy másik történet: Egy számomra ismeretlen hölgy minden álma lehetett hogy ő énekelni akar. És ezt meg is osztotta a nagyvilággal az interneten. És sajnos a valóság az, hogy kifejezetten kellemetlenül érzi magát a hallgató amikor rákezd. Rettenetesen kínos. Először azt gondolja az ember, hogy ez valami vicc, vagy paródia akar lenni. Nem csak az ének, de a szöveg és a képi világ is mind-mind egyenként katasztrófa. Ott kezd igazán kínossá válni, amikor először szembejön a gondolat: Úr Isten! Ezt valószínűleg komolyan gondolja. A hölgy derekasan állja a "kritikát". Irigylésre méltóan hisz produkciója sikerében. A "közönsége" közül van aki nem is rejti véka alá, és kendőzetlenül tárja fel esetenként nyomdafestéket nem tűrő véleményét a produkcióról. Megszórják őt rendesen. Van akit a velejéig felháborít annyira rossz. De ő ettől csak még elszántabb lesz. Csak azért is.

 Azzal érvel hogy a produkciójával szeretetet sugároz és az mindenen keresztül hat. A szeretet erejében én magam is hiszek, de a válaszával nem a problémára reagál. Mert ételosztással is tudna szeretetet sugározni. Ha a szeretet a fontos akkor szükség lenne annyi alázatra, vagy nevezzük inkább önreflexiónak, ahol be tudja látni hogy ezen úton nem éri el a célját, mert vagy kinevetik, vagy szánakozva tekintenek rá. Egy jónak tűnő megkérdőjelezhetetlen céllal próbálja legitimálni azt ami annyira rossz hogy képtelen az általa vizionált célt betölteni. Most akkor mi a cél? Miért nyom valaki valamit "erőszakosan" konfrontálódva vele, megágyazva egy csomó további konfliktusnak, megvetésnek, kudarcélménynek, vagy csak szánalomnak? Ebben hogyan jelenik meg a szeretet? 

Az a szomorú, hogy azt gondoljuk hogy mindekinek joga van azt tenni amit csak akar. És ebben támogatni is kell őt. Hiszen jót akar. Hát miért ne csinálhatná? De ezt veszélyes gondolatnak tartom. Kihúzzuk vele ugyanis a kompetencia lába alól a talajt. Mert ha olyan dolgot akar elfogadtatni ami nevetség, vagy szánalom tárgya, és ennek felismerésével és elfogadásával problémái vannak, akkor az Isten őrizzen meg attól, hogy a nyilvánvalót kezdjük boncolgatni, hogy hát nem biztos hogy az úgy van. "Attól még hogy neked nem tetszik lehet hogy még jó". És ezzel további kudarcélményeknek lesz megágyazva. Mert bár látjuk hogy rossz, de belemegyünk a játékba mi is azzal hogy elengedjük: Nekem nem tetszik. 

Amikor a produktumáról mondunk véleményt, azt ő felcseréli arra mintha a szándékáról mondanánk azt. A kritikáról mint valóságról nem vesz tudomást. Egyszerűen kizárja. Szerintem ezt el is hiszi.

 Ezt a kommunikációt nevezem manipulációnak. Mert az aminek itt napnál világosabbnak kellene lennie az ignorálva van. Sőt a kritika mögött rossz szándékot feltételez, és ezzel a gondolatmenettel feje tetejére állítja az egész szituációt. Bárhogyan is alakul attól még rossz marad a produkció. Így a helyzet megoldatlan marad. És minden megy tovább ugyanúgy.
Lehet e e ezen segíteni? Azzal biztos nem ha támogatjuk őt abban amit elképzelt magának, de nyílvánvalóan rossz. Ha tényleg a szeretet adása a lényeg (erre hivatkozik), akkor találni kellene neki ehhez egy olyan csatornát ahol ezt meg is élheti, és nem kell egész életében háborúznia, kudarcot kudarcra halmozva. El lehet e ezt fogadni? Ha valaki mindig is énekes akart lenni, de nem kapott ehhez tálentumot, akkor nem csak egy ürügy a szeretetet adása?

Ma semmi sem egyértelmű. Mindenki ért mindenhez, és ha nem, azt is tiszteletben kell tartani. Mert azt mondják rá, hogy csak neked rossz, a te világodban. Lásd a szándékot! Pont az a bajom hogy a szándék nem összeegyeztethető a produktummal. Jót akar egy nyílvánvalóan rossz dologgal. Én mint hallgató érzem magamon a kényszert, hogy bizony negatív figura vagyok a szituban ha ezt nem fogadom el. Na de hát napnál világosabb hogy rossz! Ez olyan mintha a frissen fehérre festett falra azt kellene mondanom hogy fekete. Hogyan lehet ezt lekommunikálni? 

Az intenet korszaka elhozta nekünk azt a világot amiben már egyre nehezebb eldönteni mit hihetünk el és mit nem. Mi a valós és mi nem az? És ebben mi magunk is változunk, elképzelt szerepek kelnek életre, és a dolgokhoz való hozzáállásunk is változik. Az előbb utaltam már rá, és elég veszélyes dolognak tartom a valósághoz kialakított viszonyunkat. Arra gondolok hogy az internet adta szabadságban, ahol mindenki véleménye egy a tengerben, és ennek mindenki hangot is adhat, ugyanazon megitélés alá kerül a kommentelő véleménye a szakemberével. Bármiről véleményt lehet formálni, és bármilyen szerepben fel lehet tűnni, esetlegesen a valós én eltakarásával. És egy olyan érvrendszer tartja ezt életben, ahol a valóság mint objektivitás van megkérdőjelezve. Annyira fontossá vált, a "minden vélemény egyenlő" elve, hogy teljesen felülírta a kompetencia létjogosultságát. Nem csak hogy véleményt formálunk olyan dolgokról amihez nem értünk, de el is várjuk a legitimálását. Mindegy hogy értek e hozzá avagy sem, az én véleményem is ugyanolyan fontos mint azé aki ebből doktorált. Nincsenek mindenki számára elfogadható objektív evidenciák. Így lehet sok ember számára a föld lapos például. Amiről azt gondoltuk hogy csak vicc, arról mára kiderült hogy nem az. És legitimáltuk azzal hogy hát az is csak egy vélemény. És egyébként teljesen mindegy hogy lapos avagy sem. Joguk van azt hinni. Ezzel nem az a baj, hogy ne lehetne ez a véleménye ország világ előtt, hanem az hogy kizárja az objektív valóság létjogosultságát amihez mindenkinek kellene igazodnia. A "Ne nézz fel" c. film a Netflixen pontosan erről szól: A filmben az aszteroidának ami a föld felé halad teljesen mindegy hogy mi mit hiszünk róla. A becsapódás az a pillanat amikor szembe jön a valóság. Mindenkinek igaza volt? És ki mire ment vele? A kreált valóság és az objektív tény közé tett egyenlőségjel egy valós és veszélyes probléma. Nincs többé valóság. Te valóságod van és én valóságom van. Ez nagy baj. A kompetencia megkérdőjelezése. . 

Egy másik jelenség a : "Mi van öcsém? Te vagy itt a bakter?" jelenség, ami hasonló tőröl fakad, de egy másik következményre hívj fel a figyelmet: A tisztelet teljes hiányára. A tudásnak nincs tisztelete. Ezt megpróbálom egy zenei példával illusztrálni. Egy AC/DC koncert egy futballstadionban. Angus szólója... a közönség soraiból valaki megdobta egy vizespalackkal, vagy sörrel. El is találta. A koncert kellemetlen percekre megáll.

 Próbáljátok lepörgetni a gondolatmenetet onnan, hogy megjelennek a hirdetések hogy az országba látogat a zenekar. Jegyet vesznek, készülnek rá, gondolom szeretik a zenekart ezért mennek. Elöl a küzdőtér nem is a legolcsóbb hely. Mégis a buli mámorában jó ötletnek tűnik megdobni a főhőst. Hiszen ez egy cirkusz nem? Ő egy mutatványos aki nekem gitározik. És én most így szórakozom. Engem ez szórakoztat, kifizettem a jegyet és nem igazán érdekel a többi 60000 ember aki ott van mellettem. Én most mulatni akarok és remek vicc megdobni Angust. Na pont ez a lelkület van a neten is. Nem hogy az előadót nem tiszteli, de saját magát sem.

 

És akkor még egy elég ilyesztő példa a valóság és a kreált valóság viszonyáról:
2023 március 15-én a Telexen jelent meg a következő cikk:
Nyolc és fél év börtönre ítélte a prestoni koronabíróság a 22 éves Eleanor Williamst, amiért hamisan nemi erőszakkal és embercsempészettel vádolt meg több férfit.
Az angliai Barrow-in-Furnessből származó fiatal lány 2020 májusában töltött fel fotókat a zúzódásairól és sebeiről a Facebook-oldalára. Williams ekkor azt állította, hogy a sérüléseit különböző szexpartikon szerezte, amikre kényszerítették őt.
A nyomozás során kiderült, hogy Williams „támadói” közül Oliver Gardner csak egy öngyújtót kért tőle az utcán, míg Jordan Trengove 73 napot töltött előzetes letartóztatásban, miután a fiatal lány azzal vádolta, hogy elkábította, késsel fenyegette, majd megerőszakolta. Egy barrowi üzletembert, a 43 éves Mohammed Ramzant pedig azzal vádolta, hogy megerőszakolta őt 12 éves korában, majd eladta őt és több tucat más lányt Északnyugat-Angliában és külföldön. Trengove, Gardner és Ramzan mind azt mondták, hogy megpróbáltak öngyilkosok lenni, miután a lány hazugságai után a helyiek meghurcolták őket.
A lány fotói és története futótűzként terjedtek az interneten és a helyiek között, sőt, Cumbria megyén túl is. Olyannyira, hogy Justice for Ellie (Igazságot Ellie-nek) néven országszerte gyűjtéseket szerveztek és online kampányt indítottak a támogatására, amihez több mint százezren csatlakoztak a Facebookon.
Williamst januárban ítélték el az igazságszolgáltatás hátráltatása miatt. A prestoni koronabíróság kedden hozott ítéletet, a bíró azt mondta, hogy Williams vádjai mind kitalációk, és megdöbbentő, hogy a lány „a megbánás legkisebb jelét sem mutatja".

A cikk utolsó mondata pontosan magyarázza a helyzetet. Számára teljesen mindegy hogy ebből semmi sem igaz. Ő maga biztosan elhiszi a saját valóságát. Elhiszi hogy ő áldozat. Ebben a szerepben élt. Az ami miatt ez a lány így tett, az szomorú tünete egy súlyos személyiségzvarnak.

Az emberi természet ilyen megnyilvánulásai velünk voltak már az internet előtt is. Csak nem tudtuk megosztani egymással ilyen mértékben, nem tudtunk egymásra ilyen hatást kiváltani. Nem érzékeltük a másik ember dolgait ilyen mennyiségben. Nem láttunk bele mások életébe minden pillanatban amikor csak akartunk. Hogy mi történik a világ másik részén egy kínai faluban például.

 Valahogy megmaradt egy self. Nem is kellett gondolni erre. Nem fogalmazódott meg. Csak most tűnik fel visszatekintve. Hogy ez most nincs. Hogy az énem figyelme nem volt lekötve minden pillanatban. Az online a figyelmünket akarja. Folyamatosan. Tehát el sem tudtam fáradni ebben.
A kommunikáció azon formája ami az internet előtt létezett (én abban nőttem fel) az nem tűnik el. A minták amiket tanultunk azok nem tűnnek el. És szerintem jelzéseket is adnak nekünk ma. Mi mindenen mentünk keresztül az információ robbanásával? Elképesztő változás ez egy emberöltő alatt. Olyan hangos az életünkben az online, hogy kiszorítja az egyedüllétet. Direkt nem magányt írtam. És nem csak az embertársainkkal való kapcsolattartásra gondolok. Hanem a viszonyunkra saját magunkkal. Az inger nélküli egyedüllétre. Arra biztosan emlékszem hogy remekül el tudtam foglalni magam fiatalon egyedül is. Nekem ehhez csak egy gitár kellett és tea (meg cigi). Na meg kottapapír és ceruza.
Itt nem arról van szó, hogy ne tehetné meg ma ugyanezt bárki. De nézzünk körül: Hányan teszik így? Elég ha csak felszállunk a buszra...
És az amit elveszítünk ennek hiánya által, annak nyomai már itt vannak mindnyájunk életében.
Még csak most kezd formát ölteni, most fogjuk tudni megfogalmazni hogy a folyamatos online, milyen torzulásokat okozott az emberi természetben. Azt elfogadom, hogy aki már ebben nőtt fel, az ebben is szocializálódik. De ettől a probléma még itt van. Mondhatnánk hogy a mai generációnak ez már természetes. Én azt gondolom erről mint amit a zene fejlődéséről. A zene folyamatosan változik, különböző korok dokumentumai. Voltak nagyon extrém próbálkozások is a zenében. Különösen a XX. században. De azt gondolom és azt hiszem hogy bizonyos határt sohasem fog tudni átlépni az ember vele. Meg fogja próbálni, de mint az inga vissza fog lendülni. Még pedig azért mert vannak olyan elemei melyeket a természettől kaptunk (Isten teremtése ez) és ezek nem változnak. A felhangok például nem változnak. A zenét lényegében a természettől kaptuk. Az ember viszonya a természet hangjaihoz nem változik. Meghatározza a zenéninket. Minden korban.
Na és? -kérdezhetnénk. Hát mi magunk emberek sem változunk egy csomó dologban. Mindegy hogy ki mikor született, bizonyos dolgokra mindig ugyanazt a választ fogjuk adni. Szerintem a napi információ mennyiségének meghatározása fontos lenne. Hogy mennyit bírunk? Mert az információ feldolgozásának és befogadásának mértéke nem változik. Az agy kapacitás nem tud olyan gyorsan változni mint amilyen gyorsan változott az információ mennyisége az elmúlt 30-40 évben. Jelenleg a sokszorosát fogyasztjuk naponként. És teletömjük olyanokkal amelyekre igazából nincs is szükségünk, és így elveszi a helyet más fontos dolgoktól amiért viszont dolgozni kellene. De minden amiért megdolgozunk mélyre megy, és amikor ezek elérik az érzelmi szintet, az táplálni tudja lelki életünket.

John Mayer nótája idevág: