Közösség

Történetem szempontjából teljesen lényegtelen, hogy kik szerepelnek ezen a képen, bár valós eseményeket ábrázol. De fontos ez a kép. A végén majd megértitek miért.

A munkahely is egy közösség. Tapasztalataim szerint a munka eredményessége nagyban függ a vezetéstől. Legyen az egy cég, vagy egy zenekar, vagy zeneiskola, vagy bármilyen más munkahelyi közösség.

Sokan sokféle helyen dolgozunk. Én most azokra gondolok akik csapatban vannak. Magamat csapatjátékosnak tartom amit a BJO-ban eltöltött 8 év (ide számítva a helyettesítések 2 évét is) bizonyít. Vagy az a tény hogy 2001 óta tanítok Szfváron. Mindamellett hogy igényem van a saját dolgaimra is, de ez most más tészta.

Azt láttam, hogy ahol jó volt a vezetés, ott jó volt a közösség hangulata is, és ettől a meló is jobban ment. Én sosem hittem a megfélemlítésben. Mert vannak olyan vezetők akik abban hisznek hogy akkor lehet eredményes egy dolgozó, ha nyomás, stressz alatt van. Ha a motivációja a félelem. De én láttam egy olyan közösséget ahol ez nem így működött mégis eredményes volt.

Édesanyám újságíró volt munkás élete legjavában. A múlt rendszerben az ILV-nél (Ifjúsági Lapkiadó Vállalat) dolgozott. Egy időben főszerkesztő-helyettes is volt.

Én kamaszként szerettem bejárni a szerkesztőségbe iskola után. Elettem anyám kajajegyeit, és csak lógtam a szerkesztőségben. Sőt volt hogy szólt anyám, hogy a P-mobil jön be, és ha akarok bemehetek és találkozhatok velük.

A történet kezdete nincs meg, de legalább 20 éven keresztül volt évente megtartva nálunk az u.n.„szerkesztőségi buli”. Képzeljetek el egy 54 m2-es ferencvárosi első emeleti 2 szobás lakást, ahol bátyámmal cseperedtünk édesanyám nevelése alatt, és évente egyszer eljött legalább 10-15 ember, de volt hogy 20-an is voltunk.

A csapat összedobta a pénzt, anyám pedig bevásárolt a töltött káposztához. Kolbászok, csülkök, rendesen ahogy csak el tudjátok képzelni. Konkrétan egy 40-60 literes vájlingban főtt egy héten át a kicsike kis konyhában. A csapat ételhordókkal érkezett...
Korábbi írásaimban már több alkalommal említettem, hogy édesanyám nagyon tudott főzni, és ezt nem csak a családban ismertük el, hanem a tágabb környezet is. Ez a töltött káposzta is egy bizonyítéka ennek.
De ez igazából csak ürügy volt. Összejött egy csapat évről évre, akik egyébként napi szinten találkoztak. És megbeszélték a világ dolgait a késő éjszakába nyúlva.
Én gyerekként imádtam. Most 50 évesen amikor írom ezt rájöttem, hogy ez is egy minta lett, ennek is köszönhető hogy csapatjátékos vagyok. Jól érzem magam csapatban, ha az egyébként jól működik.

Aztán a rendszerváltás után nagy változások álltak be. A vállalat megszűnt, mindenki ment arra amerre lehetősége nyílt. És csak ekkor derült ki, hogy az elmúlt évtizedek milyen meghatározóak voltak a tagok számára. Ugyanis a káposzta bulik mentek tovább. Talán nem minden évben, de még 2014-ben is amikor ezek a fotók készültek. Senki sem akart erről lemondani. Ez volt a kapocs.

Egy sikeres életpálya nekem ettől is az. Mert ez túlmutat a munkán, és megmutatja az emberi kapcsolatok fontosságát amelyek kitöltik az életünket.

Rendkívül hálás vagyok az édesanyámnak hogy ezt adta át nekem, holott ez nem volt, nem lehetett tudatos nála. Egyszerűen csak ez volt az életünk. De ez a minta számomra követendő lett.

Tavaly (2019) egy zenekarral tértem haza vidékről, és az autópályán éjjel megálltunk egy kútnál. Bent a kávézó/étkező részben megláttam egy idősödő házaspárt a serdülő unokájukkal.

Szürreális volt a felismerés, a férfi volt anno ennek a csapatnak a feje, a vezetője, akinek elvehetetlen érdemei voltak az összetartozásban.
Sejtettem hogy nem fognak megismerni ennyi év után. Odamentem, köszöntem, és hogy minél rövidebbre zárjam a kellemetlen részt rögtön bemutatkoztam ki is vagyok. Na persze aztán jött a  nagy csodálkozás stb.. Alig egy-két percet ha beszélhettünk.
Egy dolog megütötte azonban a fülemet: Megköszönte hogy odamentem.
Megdöbbentem. Miért kellene bármiért is köszönetet mondania? Én éreztem megtisztelve magam a lehetőségért ami adódott. Úgy hogy most én írom itt, hogy én köszönöm! Mindent!
Hirtelen csak annyit tudtam mondani hogy ez a minimum.
Remek ember. Az egész életévével bizonyította.

 Csodálatos látni őket, hogy életük alkonyán is megmaradt a barátság.  

Van bennem szomorúság is. Van egy olyan érzésem hogy ez a világ amit ők adtak át nekem, ez velük együtt fog elmenni. És már csak emlék marad. Ne legyen igazam.