én így éltem meg...

  Nem is olyan rég írtam a halálról. Hát most olyan közelről láttam ahogy csak kevesen.

 Megérintett, megrettentett, elborzasztott a nyers ereje, a könyörtelen volta. Jób története jut eszembe a Bibliából. Minő véletlen hogy a Biblia olvasó kalauzom szerint éppen ez van terítéken nap mint nap azóta, de ettől függetlenül is ez jutott eszembe rögtön.
 Jób Istenfélő ember volt. A sátán körül udvarolta Istent és kérte adja kezébe Jóbot, és meglátja megtagadja majd. Mintha csak azt mondta volna a sátán Istennek, ha ez az ember (az az én) ennyire kíváncsi a halálra, had mutassam meg neki milyen is az. Azt hiszem a halálról való gondolataimra ez a válasz jött: ne gondolod Miki, hogy ez olyan egyszerű dolog. És tényleg nem az. A halál mint utolsó ellenség, ott áll majd életünk végén, és megpróbál annyira ránk ijeszteni amennyire csak lehetséges. Valószínüleg azért, mert tudja mi vár ránk odaát..

-Mert mit ér a szó mely Isten szájából jött?
-Van-e ereje az Ő ígéretének?
-Elveszi-e a félelmet, kiszedi-e a halál fullánkját (ahogy a Biblia fogalmaz)?  
  Amikor Jézus azt mondja, hogy Ő meghalt a mi, az én bűneimért a kereszten, az egész pontosan azt jelenti, hogy a halál összes borzalmát, sőt következményeit, mely a bűnből fakad, mind, mind magára vette. Tehát aki Jézustól kér segítséget a saját halálára és sorsára nézve, ha meghal is él!
 HA MEGHAL IS ÉL!
Jézus átvisz minket a halálon, ő bevállalta a poklot azért hogy nekünk ne kelljen. Ez a csoda Jézuson keresztül valósult meg. Ez az az öröm ami kitart egy életen át. Ez az ígéret amire támaszkodhatsz egész életedben és halálod órájában is.

  Mint ahogy tettem én is, közvetlenül az előtt amikor kirepültem a buszból 120km/h-val, és a szalagkorlát alatt magamhoz tértem a M3-as autópályán éjszaka. A repülés nincs meg, de az utolsó amire emlékszem ez volt: "Jövök Uram!" Mert az futott át rajtam hogy ezt biztosan nem fogom túlélni. Az eszmélés legelső pillanata pedig megint csak imádság volt. Az ígérete akkor is megállt volna, ha ott haltam volna meg. Hiszen ez az ígéret átnyúlik az másvilágba. Ez az ígéret rendezi a halálunk utáni sorsunkat. Ez itt teória és hit. Ott realitás és racionális valóság. Most már Isten országában lennék.

  Nem is tudnám pontosan felidézni, hogy mi mindenért imádkoztam, de azt gondolom, hogy legyen ura annak a lehetetlen helyzetnek ami ott volt, és legyen ott mindenkivel a káoszban, támogassa a szenvedőket lelkével, legyen kegyelmes hozzánk, és legyen dicsőség neki, örökkön örökké, hiszen mindnyájan hozzá megyünk amikor meghalunk.

 Abban a pillanatban tudtam hogy még élek, de nem tudtam hogy túlélem-e, és azt sem hogy hányan haltak meg a társaim közül. Akkor még nem. Olyan kaotikus volt a szituáció... olyan volt mint egy csatatér. Igazán drámai. Nem is szeretném részletezni mi volt ott.. Amikor az ember sokkos állapotban van (és rajta kívül mindenki abban volt) akkor a saját érzékszerveidre nem támaszkodhatsz, mert az adrenalin sok mindent el tud nyomni abban a szituációban.

  Valaki azt írta nekem később, hogy ezután majd most már sokkal jobban fogom értékelni az életet, és boldog új szülinapot. Ez rosszul esett, mert én pont nem az az ember vagyok aki ne értékelte volna az életét, vagy mondjuk felelőtlen módon éltem volna. Nem. Sőt, mint hívő embert nagyon is foglalkoztat(ott) ez a téma, és próbálom felelősen mérni életem napjait amennyire ez tőlem telik.
 Mennyi időnk van? Egy perc? Holnap már nem kelsz fel? Egy év? Vagy végig gurulsz élteden és idős korban térsz meg az Úrhoz? Onnan nézve ennek már nem sok jelentősége van. 4 év, 36, 70 vagy 96? Ez itt fontos. Itt felelősség van, és szeretetkapcsolatok. A házastársaddal, a gyermekeiddel, szüleiddel. Ez itt a teremtés szintere. Melynek Isten minket embereket jelölt ki főszereplőjéül. A megismerés, és a megtapasztalás által formálódunk. A csodák, a szeretet megtapasztalásának helyszine. Jó ha ezt megélhetjük itt.

 Én sem tudok nektek mást mondani mint azt, hogy minden vágyam a családomban megmaradni, felnevelni a gyermekeimet, meglátni az unokáimat, látni felnőni őket. De a születésünk és a halálunk felett sem uralkodhatunk. Nem mi döntjük el. Bár a földi élet tudatos eldobása egy más tészta..

Az életem fő vonalát illetően biztos hogy mindig ugyanígy döntenék, ahogy most élek.

 Azt hiszem ez a baleset s szörnyű tragédia, elmélyíti kapcsolatomat Istennel. Abszurd és mégis igaz: Tulajdonképpen hálás vagyok Neki ezért ami velem ott történt. A megtapasztalásért. Azért az érzésért amit a kiszolgáltatottság ad Istennel szemben. Mert ebben van a védelem érzése is. A biztonságé. HOgy bármi történhet én el vagyok mentve.

  Miközben írom soraim folyton ott motoszkál bennem egy gondolat, egy bűntudat. Én itt vagyok, Andris viszont ott elment. Ő abban a borzalmas helyzetben kilépett ebből a világból. Ő ennyi időt kapott. Az az űr ami ott termett, nem lehet betölteni már utána. Nekünk akik itt maradtunk sokkal rosszabb mint neki. Mi tovább élünk azzal a fájdalommal amitől reményeim szerint ő örökre megszűnt. Nekünk itt maradt a gyász, és a borzalmak emléke. Andrist nem ismertem közelről. Csak amennyire a kollégákat általában. Nem tudom megmondani hogy volt-e kapcsolata Istennel, ismerte-e Jézust, de őszintén remélem, és szeretném hinni, hogy most ott van nála!! Hogy amikor ránk és rám kerül a sor, akkor újra találkozunk vele Isten mennyei gyülekezetében.

 Tudom, hogy talán azt gondoljátok megbolondultam, pedig soha ilyen tisztán nem gondolkodtam még mint most. A különbség csak az, hogy nekem a hitem már itt a földön élő racionalitás. Tény!
 Ez a szörnyű tragédia viszont rádöbbentett hogy mennyire nem babra megy itt a játék. Mert nem tudhatod mennyi időd van még. Az egyik pillanatban a mennyben érzed magad egy csodálatos koncertélménnyel gazdagodva, a következő pillanatban meg szembe kell nézned a halállal.

 Eszembe jut a WTC katasztrófája. Azok az emberek, reggel felkeltek, megreggeliztek, elolvasták a reggeli újságot, végig gondolták a teendőiket, majd egy pár órára rá, önként ugrottak a biztos halálba, mert inkább azt választották, mint hogy elevenen elégjenek. Pedig reggel nem úgy indultak útnak.

Egy pillanat és minden megváltozik.
 De ez nem félelmet kelt az emberben. Hiszen mire jó, ha az ember félelemben éli le az életét? Felelősen élem az életem. Sokkal jobban tudom szeretni az életet, és tisztelni ez által. Ez nagy dolog. Ezért lehet hálás az ember. Minden napért amit a szeretteiddel tölthetsz itt. Minden alkalomért amikor rád süt a nap. Minden alkalomért amikor hálát adhatsz ezért Istennek! Ez a Teremtő számára kedves Istentsiztelet.

  Az hogy egyáltalán nem tört el semmim sem az tényleg hihetetlen, hiszen az ilyen repülést mint amit produkáltam kevesen élik túl, ezt még a helyszínelő rendőrök, és kiérkező mentősök, és kórházi orvosok is megerősítették, de hogy maradandó sérülés nélkül megússza valaki, az tényleg maga a csoda. Én kb. 110km/h-val repültem ki a becsapódó kisbuszból az ablakon keresztül. (Heten voltunk a járműben, egyedül én repültem ki) Egy másik kisbusznak aminek szintén mi csapódtunk neki, a fejem mellett állt meg a jobb hátsó kereke. És mögöttünk egy pótkocsis teherautó jött akinek nem sokon múlott, hogy nem vitt el mindenkit. Sok olyan mozzanata volt ennek a balesetnek ahol többen is meghalhattunk volna ott. Nem így történt. Azt érzem, hogy nem érdemeltem meg, hogy ne legyen semmi bajom. Ezt (mint ahogy mindent) érdemtelenül kaptam.

 Én már ezekkel a tapasztalatokkal élek tovább életem hátralévő részében. Ne gondoljátok, hogy ez a szintér amit életnek nevezünk, ez az egész lenne. Nem. Ez csak egy része az egésznek. Ami fontos, hogy mivé formálódunk itt. Mert azt a személyiségedet viszed tovább amivé itt válsz. Az itteni döntésed következményeit viszed tovább. Ezért fontos még itt találkozni a Teremtővel, és azzal aki lehetővé tette, hogy a halál után a mennyben folytassuk. Az ő neve Jézus!

 Azt kívánom Neked, hogy ne teljen el úgy az életed, hogy ne találkoznál azzal aki elé állnod kell majd mikor rád kerül a sor. Ebben mindnyájunk élete közös. Oda egyedül mész majd. És Ő az egyetlen aki segíteni tud rajtad.