Közben elkalandoznak a gondolataim..
-Istenem! Ha apámat most ide tudnám ültetni magam mellé. Onnan.
-Apu! Ez egy olyan készülék amin mozgó kép van. Színesben. Olyan mozgó térkép ami kiszámolja és megmondja hogy mikorra érsz haza. És rajta vagy te is ahogy haladsz az autóddal. Sőt látod a fiadat is a térképen.
Itt van az orromban apám új ladájának illata. Az a bőrszag (vagy mi). Semmivel össze nem téveszthető új zsiguliszag.
UG-66-09
Miért emlékszik minden gyerek a rendszámokra?
Utazom haza Komlóról és csak nyomkodom a telefonom és a múltba révedek.
Volt a műszerfalán egy éjszakai kis lilás kék fény ami lágyan és gyengéden megvilágította a műszerfalon lévő kerek szellőző rácsot. Modern dolog volt. Gyerekként úgy gondoltam rá. Fogalmam sem volt mire való.
Apu 78-ban itthagyta ezt a világot. És benne minket, engem. Túlpörgette az ittlétet. Gyorsan élt.
Nyomogatom a telefonom. Jól esik hogy Dani számíthat rám. Jól esik hogy rámír. Kicsit izgulok érte, mert legutóbb belekevertek az italába valami cuccot amitől kiütötte magát akarata ellenére. Ugyanakkor örülök hogy jól érzi magát a barátaival. 21 éves. Most kell bulizni. Szóval inkább az öröm mint az aggodalmaskodás.
Most pótlok. Felnőtt koromig egyáltalán nem gondoltam apámra. Elnyomtam, kitöröltem. Ha valaki nincs azzal mit lehet kezdeni? Kicsi is voltam amikor meghalt. Csak 8 éves.
Aztán a gyerekeim ébresztették fel bennem a rég elnyomott (én úgy hívom) időkapszuláimat. Rájöttem, hogy minden olyat szeretnék megadni a fiaimnak, amit gyerekként szerettem volna megkapni apukámtól, de nem kaptam meg. Mert nem volt.
Ha látná megkerdézném:
-Apu, jól csinálom? Abban az illúzióban áztatom magam, hogy nálam biztosan jobban tudta, hiszen ő volt az apám. És ilyenkor persze nem gondolok a realitásba visszahúzó, kijózanító régi megtörtént sztorikra. Én azt akarom hinni, hogy ő igen is tudta milyen egy jó apa. Még csak azt sem tudom megválaszolni hogy jó volt, vagy nem volt jó? Mert nem volt.
Én nem keseregtem rajta. Nem sírtam. Valahogy az volt bennem: Innentől ez van. Megváltoztathatatlan. (De nehéz ezt helyesen leírni.. ) :) Akkor ezen nincs mit gondolkodni.
Logikus.
De az élet nem feltétlenül logikus. Mert az érzelmek behálózzák az idővonalad, és fátyolfelhőt képeznek az abből szövődő emlékek. Attól hogy nem veszel tudomást valamiről, az attól még van. És ami van az előbb-utóbb fellép azzal az igénnyel, hogy definiálják.
Entitás.
Amit nem mondasz ki, amire nem gondolsz, amiről azt se tudod hogy van, az is ott dolgozik benned. Időzitett időkapszulák ezek. Az idővonalad felett elterülő emlékfelhők pedig összekötik ezeket. Ez időtlen. 41 év után úgy jön vissza mintha a múlt héten lett volna.
Hiába gondoltam hogy nem gondolok semmit, 38 évesen 3 gyerekkel apám sírjánál feltőrt bennem a sírás. 30 év elteltével. Úgy álltam ott mint egy kisgyermek. Az is voltam. 8 éves. Hát persze: A mi történetünk ott állt meg. Várja a folytatást. Várja.. 1978 óta.
A gyerekeim felnyitottak szelepeket amelyek a 70-es években lettek lezárva. Ez ellen nem lehetett tenni semmit. Ez nem kérdezett semmit. Ez csak jött. És azt sem tudtam, hogy ez így lesz. Nem kértem vagy kerestem hogy így legyen.
Hú hogy én mennyire féltem ettől! Hogy felhoz valami titkot a tudatalatti mélyéről. Valamit amire sosem mertem emlékezni. Amitől féltem. Amivel nem akartam szembenézni. Amiről meg voltam győződve eddigi egész életem során, hogy NINCS! Hát basszameg itt hagyott!! Elment!!! Mi lehet ennél rosszabb ebben?
Sosem mertem feltenni a kérdést: Hol van az én apám? Mert hát kit érdekel ez ma már, nem igaz? Ennyi év után? Felejtsünk!
Micsoda becsapás ez! Az életedet meghatározó legfontosabb kérdések, amiket egész idáig csak felejteni próbáltál. És minél inkább akartad, annál inkább ki akart onnan jönni. Hálás vagyok a gyerekeimnek ezért! Kipiszkálták ezt onnan.
Apu hol vagy???? Hééé! Nem gondolod hogy beszélnünk kellene? Ennyi idő után??? Én az ötvenedikben vagyok már. Látni akarlak! Érezni! Hallani a hangod! A nevetésed. Egyáltalán az milyen volt?
Meg kell hogy találjalak, mert az bánt a legjobban, hogy sehol sem talállak. Nem voltál, hát kitöröltelek, de kitörölheti egy gyermek az édesapját??? Erre az egyszerű kérdésre is évtizedeket kellett várnom. Még ha 30 vagy 40 évig is tartott. Kiderült hogy nem tűnik el. Nem engedtem el.
Mert foglalkozni sem akartam ezzel. Pedig kellesz nekem Apu! Be akarom mutatni az unokáidat! Ők az én büszkeségeim. Nagyon klassz srác mindegyik. Azt szeretném hinni, hogy büszke lennél te is!
Itt vannak hárman (mint ahogy ti voltatok hárman testvérek) és nem tudom neked bemutatni őket. Hát nem vagy rájuk kíváncsi? Hol a faszomban vagy te most, amikor neked itt kellene lenned? Nem tudok mesélni nekik rólad, mert azt sem tudom ki vagy, vagy voltál!
A halálod után 10-15 évvel elmentem apádhoz a bátyámmal. Nagyon féltem ettől a találkozástól. Soha többet nem akart látni minket, miután te leléptél. Ki is tagadtak minket anyáddal, tán meg is átkoztak ezt nem tudhatom, bár ennek ma már nincs sok jelentősége. Ők a nagyszüleim, így dolgozták fel hogy elmentél. Minket okoltak legidősebb gyermekük elvesztéséért. Egyszerű emberek voltak mint a faék. Nem haragszom rájuk, de akkor veled együtt ők is elmentek az életemből.
Hát persze hogy nem ismert meg először. Öcséd Gyula próbálta elvenni az élét ennek a drámai pillanatnak:
-Na édesapám, megismeri kiket hoztam el magához?
Apád előtt ott álltak az unokái. Az elvesztett fia gyermekei akiket totyogósként látott utoljára.
A kertkapuban álltunk. Mi az utcán, ő a kert felől. Azt mondja:
-Nem tudom kik ezek.
Nekem földbe gyökerezett a lábam. Neeeeem tudjaaaa kik EZEK??? A sírás és a félelem keveréke kavargott bennem. Kellett egy másodperc a döbbenet után hogy elmagyarázzam magamnak: Nekem a nagyfater pontosan úgy nézett ki mint amikor utoljára láttam. Dé én neki 2x akkora lettem ugyanezen idő alatt.
-Apuka nézze meg jobban! mondja Gyula.
Majd egy rövid pillanatra, tényleg talán csak egy villanásra megjelenik, érzelmeit mások előtt soha meg nem élő, szikla szilárd jellemű kovács ember tekintetében a felismerés rémülete, és egyetlen elcsukló szóba beletette mindazt a fájdalmat amit fia elvesztésével szerzett. Ő aki soha nem engedhette meg, hogy bárki is "gyengének" lássa. A kő kemény kovács ember. Elcsukló hangon ezt mondta:
"Sejtem.. hozom a kulcsot."
A ráeszmélés pillanatában egy századmásodperc alatt elöntötte az évtizedek kimondhatatlan fájdalma. És azonnal urrá lett rajta ismét.
Aztán semmit mondó pár perc, amíg végigjártuk a kertet. Az már nem volt érdekes. A lényeg megtörtént ott a kapuban.
Miért is jutott eszembe ez a sztori?
Megpróbállak összerakni Apu! Ez az elkésett gyász. Most gyászollak. Csak így kerülhetsz a téged megillető helyre az életemben. És így tudok én is tovább élni amíg itt vagyok.
Tudod nekem ez nagyon fontos, mert bár én is voltam rákos, sőt gyerekkoromtól azt vártam hogy túlélem e a korodat, most már úgy halok meg hogy túléltelek, de én még itt vagyok, és nem tudok helyesen működni ebben a földi létben, ha tovább tologatom ezt a témát: Téged.
El akarlak temetni tisztességgel! Neked ez már mindegy. Nekem még nem.
Rám számítanak! És én nem akarom őket cserben hagyni! Ez a jó érzés tart életben. Az utolsó lehelletemig azt akarom hogy az összes fiam azt érezze: Számíthatnak rám! Nem hagyhatom őket cserben egy pillanatra sem. Sosem mondhatom nekik, hogy tőled tanultam. A te hiányod hozta ezt. Ez maga a gyász. Azért akartam gyerekeket mert szeretni akartam, és szeretve érezni magam.
Apu! Akármilyen is voltál nem vagy pótolható. Én ugyanúgy akartam apukát mint minden gyerek. De tőlem elvették az apukámat, és nem tudtam másképp védekezni csak úgy ha kizártalak az életemből. Ne haragudj rám ezért! Most már tudom: 41 év elteltével, hogy neked ott a helyed a szívembem. Még ha alig ismertelek is. Ahol mindig is voltál, csak nem mertem kimondani.
Amikor rád gondolok, mindig gyerek maradok. Mert akkor mentél el.
Hiányzol Apu! Szeretlek!
