Az én Ferencvárosom

Ma úgy jártam, hogy a külső Soroksári úton volt dolgom. Öreg autómat javították, és sok volt a várakozni való. El is csúsztak az idővel. Hirtelen időmilliomos lettem, és ilyet már tizenéve nem éreztem. Ez az a környék ahol akkor sem szerettem járni amikor a kerület lakója voltam hosszú évtizedeken át. Ez itt a dzsumbuj kéremszépen. Illetve annak is perifériája. Időutazás volt ez. Főleg mire beesteledett. A hideg és a leszálló köd, csak fokozta ezt az érzést. Itt lakóház már nem nagyon van. Az az egy-kettő ami magányosan fázik, azt is csak itt felejtették a lakóikkal együtt. Nincs itt semmi látnivaló. Az ipartelep újkorában is visszataszító volt.. de most hogy magára hagyták az évtizedek, egy különös érzést tartogat. A reménytelenséget. Fáradt lámpák égnek a rozsda felett, és képtelenek bevilágítani a sötétet. Inkább csak nyomatékot adnak neki. Az ember itt nyáron is fázik a látványtól. Az esti sötétedéssel rátelepedik az emberre a környék nyomasztó jelenléte: Itt maradtak. Egy magányosan álló lepukkant lakóépület oldalán valamikor világított egy 3 emeletet átfogó függőleges fényfelirat: „Konzervipar”. Már nem ég, csak itt felejtették. Mi van? Konzervipar? Ha ilyen volt, már születése pillanatában a reménytelenséget és a csóróságot szimbolizálta. Milyen groteszk dolog, egy lepukkant környék, halálra itélt házára fényreklámot tenni, és hirdetni egy eleve reménytelen dolgot? Annak aki konzerven él annak mindegy hogy reklámozzák e avagy sem. Ez van, ezt kell szeretni. Sőt, talán inkább csak provokálja: Ne feledd, te csak konzerven! Itt minden egybevág. Minden ugyanarról beszél.
Ennél találóbb utcanevet erre a környékre keresve sem találhatnék: Tagló utca. Hát le vagyok tőle rendesen..

Egy fiatal nő két fiatalkorú lánnyal lép ki az utcára a magányos lepusztult lakóházból. Egy darabon együtt haladunk, nem vesznek rólam tudomást. Csak élik a maguk életét. Hangosan beszélnek magukról az életükről, indulattal telve. Ez itt megszokott. Fel kell emelni a hangod hogy odafigyeljenek rád. Aztán a kamaszlány egyszer csak felkiált egy üres telek mellett: Várjatok felkavarodott a gyomrom. Félreállt és már hányt is. Aztán jöttek tovább mintha ez legalábbis mindennapos lenne. A közeli Tescóba mentek. Én is oda mentem, mert más lehetőségem nem volt ahol várhattam volna pár órát míg a javítás elkészül az autómon. Ez a Tesco egészen más mint amikben eddig jártam. Hajléktalanok alszanak. Ha valaki kiabál arra már fel sem emelik a fejüket az emberek A három nőből a hányós hangosan kiabálva hívta fiatalabb testvérét(?) Felnőtt kisérőjük egykedvűen várta hogy jöjjenek végre. Ők itt a törzsvendégek. Gondolom nem ez volt az első ilyen eset. Szürke üveges tekintettel vásárolnak a helyi lakosok. Részegek, csavargók, hajléktalanok. Gondolom ez a hely itt az egyetlen elérhető „látványosság” ahol el lehet csapni az időt. Jobb mint otthon. Otthon?
A bejárat előtt egy részeg csavargó énekel egy félig üres piás üveggel a kezében. Énekel? Ha énekel akkor egy másik világban van. Talán jobban érzi magát tőle. Elfelejtette a kérdést, és ez jó neki. Talán. De a díszlet amiben énekel, az tragikus himnusszá avanzsálja énekét. A környéket siratja. Az az élete. Gyűlöli és szereti egyben. Bölcsőd  és sírod is..

Mikor a magányos lakóház ajtaján benéztem, a lépcsőház olyan volt mintha 1976-ot írtunk volna amikor is már igazán ideje lett volna felújítani a háború óta nem renovált lakóházakat. Ehhez például azóta sem nyúltak. És laknak benne. Az út másik oldalán véget nem érő, sötét, ipartelep terpeszkedik, és azt várja hogy valaki végre elvegye az életét, mert már nincs kedve itt lenni. Csak az enyészet szórakozik vele. És még itt is vannak épületek, ahol este felkapcsolják a villanyt. Hihetetlen: Itt is laknak. Szomorú fény az ablakokon át. Be-be tekintve szegényes bútor, nincs mozgás. Megállt az idő. Itt felejtették őket. Örülnek hogy fedél van a fejük felett.
Visszasétálva a műhelybe a járdán újabb hányástócsát fedezek fel, tele kukoricával, (a konzervipar) sejtem ki ejthette el.

Aki naponta áthalad autójával az csak túl akar lenni ezen. Vagy ki sem néz, csak a sávot figyeli, míg áthalad itt.  Ez itt a senki földje. Már nem és még nem. Évtizedek óta. Mad Max Real.
Van valami bizarr szépség. Vissza akarok ide jönni este lefotózni ezeket az épületeket. Szeretném megörökíteni ezt a feelinget. Gyerekkoromban sokat éreztem ezt. Különös félelem. Bizarr jelenlét. Ez nem az az otthon mely meleget ad, és szeretsz benne lenni. Ez a félelmetes Ferencváros, mely belém égett gyerekkoromban és ösztönösen menekültem előle. Ma megérintett. Ma újra éltem. Nem félelmet éreztem. Inkább szomorúságot. Még mindig vannak szegmensek melyek mit sem változtak 40-50 év alatt, Tesco ide vagy oda.
 Mégis örülök hogy ez megérintett. Segít feldolgozni az utat melyen járok és úgy hívom: Az életem.
Ilyen volt az én Ferencvárosom. Általános iskolában alsó tagozatban az egyik tanárom azt mondta, ő este sötétedés után már nem jön családlátogatásra ezen a környéken. Nem is jött. Akkor ez bántó volt. Ma már megértem. Élesen él bennem egy teljesen jelentéktelen kép. Régen az utcánkban a villanyoszlopok még fából voltak. Este a hideg sötétben a lámpa az oszlop tetején kapott egy tányérsapkát ami valami olcsó fémből volt talán. Ezt a szél ide-oda dobálta, nyikorgott és a szomorú fény ide-oda cikázott, és arra bíztatott siessek haza mielőtt itt baj lesz. Nem azért világított hogy hazataláljak, hanem hogy baljós üzeneteket közvetítsen.

Az autóba ülve ismét az ablakból néztem a környéket. Egy pár perc alatt magam mögött hagytam, és örültem mikor hazaértem. De az érzés itt maradt. És ezért is írtam most le Nektek!