Énkép Önként

 Nem tudom vissza tudsz-e emlékezni arra amikor először hallottad a saját hangodat hangfelvételről? Ez ma már könnyen kivitelezhető, régebben az internet és mobil előtti világban azonban csak ritkábban fordulhatott elő. Emlékszel-e arra hogy mennyire másnak tűnt a saját hangod, mint amit te megszoktál? Mintha nem is ismertél volna magadra. Hiszen belülről egészen másképp halljuk magunkat. Életünk szinte teljes egészében csak ebben élünk. Csak nagy ritkán van rá lehetőségünk hogy kívülről szemléljük a saját hangunkat. Úgy ahogyan egyébként mindenki más hallgat minket. Emlékszem amikor elkezdtem a rádióműsoromat 2015-ben. Sokáig tartott megszokni a saját hangomat. Nem tetszett.... :) Aztán "jóra hallgattam" (LOL)

Így van ez a saját kommunikációnkkal is. Sőt még egy kicsit komplikáltabb is. Egyfelől gondolunk valamit magunkról, másfelől a környezetünk is gondol valamit rólunk. És ez nem mindig egyezik. Ennek három oka is lehet. Mi nem látjuk magunkat kívülről, vagy a másik fél nem lát minket objektíven (ez ritkább), vagy mindkettő. A szemlélődő véleményét befolyásolhatja hogy ő maga is ugyanezekkel küzd. A mi véleményünket valakinek a viselkedéséről, kommunikációjáról befolyásolhatja az is hogy milyen viszonyban vagyunk vele. Idegenről van e szó, vagy esetleg valamilyen érzelmi szálak fűznek hozzá? Sokféle relációt lehetne még idesorolni. Ellentétben a példában szereplő beszéd felismerésével, amíg ott viszonylagos egyetértés van a kívülállók számára (mindenki ugyanolyannak hallja), addig itt eltérő eredmények jöhetnek ki. Persze ha csak a statisztikát nézzük akkor a nagy többség (ebben mindenki benne van) hasonlóan fog látni egy vizsgált személyt. Amíg általános dolgokról van szó. A mélyebb rétegek felé haladva azonban ez a statisztika már nem állja meg a helyét. És ez természetes is. Hiszen a mélyebb rétegek felé haladva az intimitás felé haladunk, és érthető okokból azt csak kevesen ismerik, ismerhetik. És ez a dolog problematikája is. Ugyanis ebben az irányban a megfigyelő receptorának szubjektivitása is egyenes arányban nő. Az pedig torzíthatja az objektív képet. Egyáltalán van olyan? Vagy fontos ez?

Az egy egészséges gondolat, és jó cél, motiváló erő, hogy harmóniában legyünk önmagunkkal. Ehhez nélkülözhetetlen azonban hogy a külsőnk és a belsőnk szimbiózisban legyen. Akiknek ez megvan, na azokra szoktuk mondani hogy önazonosak vagy hitelesek. Azonban kivétel nélkül mindnyájunk életeseményei a megszületésünk pillanatától kezdve, sőt már az anyaméhben is befolyásolják, alakítják ezt az önképet, vagy a majdanit. És amíg bizonyos tényezők az egészséges önképet fejlesztik addig mások torzulást adnak neki. Ne legyünk álszentek: Mindnyájan részesei vagyunk ennek a történetnek. Mindenkinek megvan a maga (C maj) 11#-je ahogy szokták mondani (LOL). Az igény a szembenézésre kivétel nélkül mindenkinek eljön. Ha eljön. Mert nem sokan szeretnek belenézni a saját tükörképükbe. Nem is könnyű dolog, sok fájdalommal is jár. De talán elkerülhetetlen. Ha fontos hogy harmóniában legyünk magunkkal. Elkerülő praktikák egész sorát alakítjuk ki. Van aki a pohár fenekén keresi, van aki tűszúrásokban (és most nem az önkéntes véradásra gondolok), van aki pszihológusnál, pszihiáternél, vagy a kajálásban, önfejlesztő csoport terápiákon, sportban vagy kurváknál, vagy épp  társkeresésben, vagy egy blogon (LOL) a sort lehetne sorolni ki tudja meddig? (Bellon Antal szép emlékű matematika tanárom kérdése volt: Hány szőre van a disznónak? A helyes válasz: Véges sok.)

A végére lehet ennek járni? Lesz olyan hogy minden a felszínre jön, és azt mondom? : Megérkeztem, most már dzsanázok mindent! Rendbejöttem! Mindenre lesz majd egy válasz, ami feloldja az évtizedes feszültségeket, rossz mintákat? Nem, nem hiszem. Naív gondolat. De a felismert torzulásokra való rálátás és belátás talán segít ebben a hitelességben. Életeseményeink mindig új feladatok elé állítanak bennünket. Ez maga az élet. Mi is változunk. Mondjuk pont emiatt kell ezzel foglalkozni, mert nem mindegy hogy merre. 

Nem mindenkinek egyszerű ez a feladat. Bánki  György pszihiáter azt mondta a kóros nárcisztikusokról hogy számukra azért borzasztóan nehéz ez a szembenézés, mert végül is azt kellene belátniuk hogy ők nem azok mint aminek magukat gondolják. Azért gondolj ebbe bele egy kicsit: Azért ez elég para…Ezért is tartják gyógyíthatatlan személyiségzavarnak, mert hogyan is lehetne eljuttatni valakit erre a gondolatra? Ezekben az esetekben különősen is fontos kérdés hogy mennyire van összhang a belső és a külső világgal.

Le kellene akkor mondani erről az igényről hogy vizsgáljuk magunkat, hogy fejlődhessünk? Nem, dehogy is. Az hiba lenne. Az olyan mintha lemondanánk az életcéljainkról. Ellavírozni az objektivitás és a szubjektív érzékelésünk között. Vágyva az objektivitás felé, ami jó irányba terelhetné belső szubjektív világunkat. Kellenek tehát a visszajelzések. Ezekből érzékeljük hogy milyen az út amin haladunk? Számomra ez egy jó életcél. Úgy élem meg az életemet (legalább is a földi szakaszát), mint ami valahonnan valami cél felé tart. A halál nem pont hanem kettőspont. Az életesemények által létrejövő feladatokat nem önmagukért kell csupán megoldani. Ezek azért jönnek hogy fejlődhessünk általa. Ennek megértése a feladat. Tehát nem feltétlenül a megoldása. Mert sok olyan van és lesz amit nem lehet majd megoldani. Nem úgy ahogyan szeretnénk. Csak elfogadni és ez által fejlődni. Ez nem könnyű, de szép feladat. Mert ez segítség lehet másoknak is ha látják rajtunk. A jó döntéseink, helytállásunk áldás, és segítség lehet a körülöttünk élőknek. Sokszor oly módon hogy nekünk nincs is is tudomásunk róla. 

Életünk szép emlékei azok amikkel tudunk azonosulni. Ezek erősítenek bennünket. A helyes énképünket. A szeretetkapcsolataink. Ugyanezek lehetnek egy más életszakaszban fájdalmasak is  egy veszteség során például. Ez a fájdalom azonban alkalmat ad a fejlődésre.

Csak hogy valami személyeset is írjak, én mindig szép emlékekkel és szeretetteljes érzésekkel és igazi örömmel fogok visszaemlékezni a családom évtizedeire. Áldásként gondolok rá. Sok tekintetben. Nagyon szerettem azt az életemet. És a gyermekeim által a mostani jelenemben marad az ebből a múltból fakadó igazi mély és őszinte szeretet. A válás azonban a változás megnyilvánulása, lehetőség a fejlődésre. Egy mély vágás az életemben. Egy új életszakasz kezdete. De ez nem árnyékolja be az emlékeimet. Az olyan lenne mintha utólag szeretném megmagyarázni hogy akkor ott nem is úgy éreztem vagy gondoltam. Ez butaság, a múlt meghazuttolása lenne. Szerettem. Azért voltam benne több mint 25 évig. Persze nem sikerült megmenteni. Ez kudarc, de a kudarc elfogadása is a fejlődés eszköze. Hogy ne hordjak olyan sebeket ami bénítaná a jövőmet. Ezt persze leírni könnyebb mint végigélni, de ez maga a fejlődés. A gyászfolyamat végigélése is az lehet. A vasat is izzítva formálják.

Szóval van e objektivitás? Hogy egy újabb hasonlattal éljek a zenében a hangnem meghatározásához 3 pontra van szükség. Ez a Tonika a Szubdomináns és a Domináns. A Tonika a hangnem adó. Az origó, a nyugvópont. Minden ami ettől elmozdul az maga a zenei történés ami önmagában hordozza a feszültséget.  Ami a nyugvópontra való visszatéréssel oldódik. A két domináns ezt fejezi ki. Az elmozdulás helyszínei ők. A két domináns iránya más, de mindkettő a nyugvópont felé az az a Tonika felé vágyik vissza. Az origóhoz. Maga az élet sem más mint elmozdulás a nyugvópontról. Istentől.

Életünk Tonikája Isten. Minden és mindenki efelé a nyugvópont felé vágyik, és halad. Innen indultunk el. Legyen az az alany (domináns) vagy a megfigyelő (szubdomináns). Különböző irányokba indulhatunk. Ő az objektív igazság a történetben. Mindenkinek a történetében. Ezért az én életem eseményeiben is Őt keresem. Az Ő objektív igazságát. Tőle várok útmutatást, segítséget. Akkor is ha nem értem. Nem akarok belemagyarázni olyat amit Ő nem tett, vagy mondott. Sok keresztény ember magyarázza bele a saját véleményét Isten terveibe. De az Ő utai nem a mi utunk, ahogyan az Íge mondja. Én inkább ezért csak figyelek. Mint mindenki úgy én sem vagyok irányítója az életeseményeimnek. Tudom, sokan vannak akik maguknak tudják be mindazt amit elértek. És ettől érzik magukat erősnek. Ezt veszélyes félrevezető gondolatnak tartom. Az én életemben két olyan halálközeli állapot is volt melyben semmilyen hatással sem tudtam lenni az életemre, vagy annak kimenetelére. Teljesen kiszolgáltatott voltam. Vagy az hogy édesapámat 8 éves koromban elvesztettem. Ezekre milyen befolyásom lehetett volna? Magamat egyáltalán nem tartom erősnek, pedig emberi értelemben sok mindennel elégedett lehetek azokban amiket elértem. A legfontosabb dolgaimat ma is így csinálnám ha újra kezdeném. Én csak élek azokkal a lehetőségekkel amiket kaptam. Ez egy más nézőpont, mert nem az enyém a dicsőség, bármilyen sikerről is legyen szó. Magamtól még levegőt sem tudnék venni. A testemet is kaptam. Ez ebben a Covidos világban egészen gyakorlatiasan kézzel fogható. Mindarra amit kapok, feladatként, lehetőségként gondolok. Mert Isten áll mindenek mögött, felett, és mindenekben. A próbatételekben is.

 Biztosan van olyan keresztény aki felháborodik azon hogy két hívő ember hogyan válhat el. Inkább szemet hunyunk a diszfunkciós, bántalmazó kapcsolatok felett, csak azért mert az az elvárás hogy együtt. Hiszen Isten ezt mondta nem igaz? Mit is mondott Isten? Ha már itt tartunk..Come on... Nem csak a magam életében láttam és látom hogy Isten az övéinek olyan dolgokat tartogat az életében amelyek szögesen szembemennek mindazzal amit addig tanultak vagy gondoltak Istenről. Mert a lehetetlennek tűnő, váratlan eseményekben tudja Isten új meg új oldaláról bemutatnia a szeretetét és hatalmát. Amikor lehetőségünk van képet alkotni Istenről akkor ő rögtön azon fog dolgozni hogy egy újabb oldaláról mutassa be magát. Nem lehet egy képbe őt belegyömöszölni. Ez is fejlődés. Az alapkérdés úgy szól hogy a körülményeinktől függetlenül személyes kapcsolatban állok e a teremtővel? Elmondhatom e, hogy minden viszontagság és anomália ellenére, Ő ott van mindenekben az életemben? Hogy megélem e azt hogy nem vagyok egyedül??? Hiszem e ezt? Ezt a leckét csak 2015 után kezdtem megtanulni. Pedig 1992-től vagyok kapcsolatban vele. Nem vagyok rá büszke, de hálás vagyok Neki ezért. Mert akkor a vezetése lesz a lényeg, ami felé akar engem terelni. Hiszen az Ő irányába haladok, haladunk. Miután Isten szeretet, ő ezzel fogott meg engem egy (örök) életre, ezért a legnehezebb próbatételekben sem kételkedem abban hogy ott van, és minden kontroll alatt van. Az Ő ellenőrzése alatt. A Dávid zsoltárok is erről szólnak: Minél nagyobb a baj, annál erősebb a ragaszkodás. És miután Ő úgy fogadott magához ahogy vagyok, nekem ennyi elég is. Nincs is ennél több. Sosem tudok annyira jó lenni ami megütné Isten mércéjét. Ezért jött el Jézus. Ő a mérce. Helyettem is. Jézus csak rámnézett és hívott. És mint a tudatlan gyerek megyek botorkálok életem ösvényén utána, vele. Az hogy a Szent Lelkét ígérte az övéinek az nem csak hókuszpókusz volt. Magamtól elestem volna már 1000x. A lélek meg felsegít. Elönt a szeretetével, bíztatásával. Felállok és megyek tovább. Nem a magam erejéből. Mert az már rég nem menne. Hanem az övéből. Egy olyan hatalmas Isteni személyről van szó aki Isten mélységeit is vizsgálja. Ezt úgy képzelem el mint Isten önkontrollját. Amikor magát szkenneli. Ezt azzal a húsdarabbal amit agynak nevezünk nehéz befogadni. Ezért ezt csak elfogadni lehet. Nos ő az aki megnyilvánul az életem eseményeiben. Előre nem látok tovább az orromnál, visszanézve pedig kirajzolódik Jézus keskeny ösvénye ami az én életem útja. 

Hozzon Neked is személyes találkozást a 2022-es év Istennel akit én Jézus néven ismertem meg.

Ámen