John Scofield

 Nehéz felidézni a pontos kronológiáját a történteknek..

1986 lehetett. Max egy-két év eltérés. Földvári Gergő a Trupp zenekar zongorista zeneszerzője, (akivel gyerekkoromban együtt nyaraltunk újságiró üdülőkben) mutatta nekem először John Scofieldot. Én akkor 16 éves kamasz gyerek voltam, és már teljesen beoltva jazzel. Ugyanebben az időszakban ismertem meg Mike Stern zenéjét is. Kicsit később Pat Metheny-jét. De ilyenkorra már Al diMeola, John Maclughlin, Paco DeLucia neve fényesen csengett számomra. Ők voltak az elsők. Ugyanebben az időszakban láttam először élőben Bireli Lagrene-t is az akkori gitártanáromnak Gríneusz Péternek köszönhetően.

 Szóval Scofield...Az akkor frissnek számító Still Warm c. lemeze volt az első találkozásom. Fusion, jazz-rock. Ez volt nekem a nagybetűs AMERIKA. A sound, a harmóniák, az egésznek a kisugárzása. Egy (vágyott) képzeletvilág társult ehhez a zenéhez. Elképesztő volt. Az élmény... (Don Grolnick-billentyűs hangszerek, Darryl Jones-basszusgitár, Omar Hakim-dobok), Nekem akkoriban nem volt lehetőségem ilyen lemezeket venni. Boltokban ilyesmi nem is volt még. Videóm sem volt. Kazettára másoltuk a lemezeket, vagy Kiss Imre jazzműsorát vettem fel a rádióból kazettára. Akkoriban a hangfelvételek lejátszása és másolása utáni jogok érvényesítése teljesen ismeretlen volt. 

Úgy hogy én 16 évesen meg voltam győződve arról hogy John Scofield csak is fekete amerikai lehet. Hát persze, aki ilyen döggel és soundon gitározik, és aki Miles Davisnél lett híres az csak fekete ember lehet. Nagyon más világ volt még akkor. Engem akkoriban leginkább a jazzrock érdekelt. Minden zenét meghallgattam, de maradandót számomra a torzitós jazz zenék adtak. Pat Metheny zenéjét például mindig szerettem, de sosem jutott eszembe azt hallgatni. Vagy csak ritkán. Scofield viszont állandóan ment. A Still Warm alapmű lett a számomra. Ezért amikor 1990-ben megjelent a Time On My Hands, ami nagyon, de nagyon más volt nekem mint az addigiak, csalódás volt. El is kezdtem más előadók után nézni. És akkor jött az Allan Holdsworth, Scott Henderson korszakom..

Persze mindig tudtam mit csinál Scofield. Minden zenéjét meghallgattam. Imádtam a szóló dolgait. Ha csak egy intró volt akkor is. Az érettségi banketten -ami valami sportcsarnokban volt megrendezve rengeteg emberrel-, kiálltam egy szál gitárral és egy Scofield transzkripciót játszottam el. 

Eltelt sok-sok idő. A tanítás alatt újra meg újra előkerült a zenéje. Aztán a 2000-s évek környékén ismét felfedeztem magamnak. Elkezdett vonzani az a fajta mainstream ahogyan ő játsza. Egy kis overdrive-al. És óriási döggel. Ehhez a visszatéréshez Herbie Hancock The New Standard című albuma adta meg a kezdő löketet. Különösen a New York Minute c. szám gyakorolt rám nagy hatást. (Mikor kimentünk New Yorkba egy évre 1999-ben, Zsolt barátom jött ki értünk a repülőtérre. És ezt a számot tette be az autó lejátszójába amíg áthaladtunk a városon. Felejthetetlen élményt okozva ezzel.) Onnantól kezdve ismét mindenét követtem hallgattam. És most már azt is elárulom, hogy nekem az a torzítás tetszik legjobban a gitáron amit ő csinál. Ahogy visszahallgatom a saját felvételeimet, visszahozzák az emlékeket, hogy folyton azt a hangot akartam kitekerni a cuccomból (persze nem tudatosan). Azzal lehet akkordozni, vagy akár dögösen játszani mindamellett hogy a hang érthető marad minden szegmensben. Az elektromos gitár adta lehetőségeken ő a legnagyobb király ha dinamikáról van szó. Mára ezt tökélyre fejlesztette. A nemrég megjelent Rick Beato-s interjúját hallgatva világos lett: Ő a blues és korai rock zenéből jött. Ezért nem lett hollowbody jazzgitáros. Mint ahogy én is a rock zenéből kapcsolódtam a jazzbe (AC/DC), illetve egész pontosan rögtön a jazzrockba és a fusionba. Az volt az én fiatalságom aktuális legmenőbb zenéje.

2004-ben Lengyelországban játszottam. És a zenekarunk basszusgitárosa a 2007-ben elhunyt Steve Logan azt megelőzően turnézott Scofielddal, így Varsóban amikor ők találkoztak akkor mi is. ..egy kicsit..

De valahogy élőben soha sem hallottam őt játszani. Tegnapig....

3 méterre tőlem... Ezekkel az élményekkel és emlékekkel felvértezve mentem el. Hogy itt egy ember élőben akit én 1986 óta "ismerek", és meghatározó lett a szakmai pályafutásomban, de még csak most fogunk először találkozni. Minden rezdülését ismerem már, de most fogom élőben látni és megtapasztalni először. És az élmény nem is maradt el...

"De jó hogy itt vagy végre, már régen vártam erre a napra" érzésem volt...

és közben 70 éves lett...hihetetlen.

Tőlem jobbra közvetlenül Halper Laci ült, balra Rieger Attila, előttem pedig Juhász Gábor. Valahol mögöttünk Gyafi. Nekik is biztosan megvan a maguk személyes története Sco-ról. 

Nem túlzok ha azt mondom hogy az ezredforduló egyik legmeghatározóbb gitárosa. Művészete, sokszínűsége formálta a követőket és így a műfajt is. Meghatározó pillanatok megörökítője, alanya. Nem véletlenül az egyik legnépszerűbb gitárosa a műfajnak.