Fender Stratocaster (minden amit erről a hangszerről megtudtam)

1994 óta játszom stratocasteren. Főiskolás voltam. Szerettem volna egy profi hangszert. Olyan örök darab félét. Olyat amivel nem csak a jazz munkákat tudom megcsinálni. Sőt: Igazából a jazzes kedvenceim sem hollowbody hangszereken játszottak. (Scofield, Henderson, Holdsworth) Én magam is rock zenéből jöttem. Eszembe sem jutott hogy jazzgitárt keressek magamnak. (az csak jóval később következett be) Ebben az elképzelésemben Babos Gyula akkori tanárom is támogatott.

 Balkezes vagyok. Ez csak azért fontos mert a hangszerválasztásban fontos szerepet kap. Bár ma már összehasonlítani sem lehet hogy mennyivel nagyobb a balos gitárok választéka mint 30 éve, de azért szeretettel ajánlom a jobbkezes olvasónak hogy látogasson el bármely hangszerbolt oldalára, és keresse illetve hasonlítsa össze a bal- és a jobbkezes gitárok választékát, majd egy percig képzelje el hogy ebben kell leélnie az életét ahol ez munkaeszköz. Én tehát az első balkezes profi hangszeremet kerestem. Akkoriban egy jobbkezes Ibanez Artistom volt DiMarzio pickupokkal. 1978-as volt és 87-től volt nálam. A strato váltotta 94-ben. (A hangszer elektronikájának kezelőszervei, illetve a kábel amit csatlakoztatni kell a hangszerbe mind a bal hónom alatt kapott helyet.) A teste legalább szimmetrikus volt. Ezért is esett a választás rá anno. Nem sok fogalmam volt akkoriban még az elektromos gitár hangjáról. Sem tapasztalat. De ez az ismerkedés döcögve indult. Valahogy nem találtam ennek az Ibaneznek a hangját. Nagyon más volt mint amit a kedvenceimtől hallottam. Nem tudtam miért. Mindvégig "hideg" maradt. Óriási dolog volt amikor megkaptam, egy profi japán hangszer, nagyon tetszett és a mai napig nagyon tetszik a designja mégsem találtam rajta fogást. És most nem a jobbkezességére gondolok.Valahogy nekem száraz volt a hangja. Amennyire tetszett a kinézete, annyira nem találtam vele a közös hangot. Nem merném állítani hogy kerestem "A" hangot, mert akkor még nem tudtam mit keresek. Akkor azt hittem hogy a hangszernek elég csak "profinak" lennie (bármit is jelentsen), és főleg az erősítőkre koncentráltam (Roland, Peavey, Marshall) amiket aztán sűrűn cserélgettem akkoriban. Nagyon vágytam egy csöves erősítőre. De az volt az első profi gitárom. Mindenesetre ezek is tapasztalatok voltak. Ezek voltak az elsők. És ezt váltotta a strató, amiről szintén nem tudtam semmit sem.

1993 az Ibanez-el a Tatabányai jazztáborban

Persze voltak kedvenc gitárosaim akiknek nagyon tetszett a gitárhangja (Scott Henderson, John Scofield, Mike Stern, Allan Holdsworth, Robben Ford), de ennyi. Időben még az internet előtt vagyunk épp. Nem is nagyon tudtam hozzáférni semmilyen infóhoz sem hogy ki min játszik. 86-ban azt hittem hogy Scofield fekete ember. Más világ volt. 

A balkezességem erősen leszűkítette a kört a választásban. És persze az anyagi lehetőségeim is. A Gibson akkoriban fajlagosan drágább volt mint a Fender. És ahogy emlékszem nehezebb lett volna hozzájutni egy balkezes Gibsonhoz itthon. A Fender akkor 3 vagy 4 alkalommal szállított Európába egy évben. Mikor megrendeltem 4 hónap múlva vehettem csak kézbe. 120e ft volt. American Standard delta tone systemmel. Ez volt az U.S.A.-ban készülő balosok közül a “belépő” modell. 

Miért Fender? Mert nem volt más. Talán még a Yamaha érdekelt. Akkoriban erős volt a jelenléte a cégnek itthon. De ami volt balosban annál szimpatikusabb volt a Fender. Más lehetőség nem adódott. Illetve Medgyesi Tibi is csinálhatott volna nekem egy örök darabot. Beszéltünk is róla, de sosem volt időm kivárni azt a másfél, két évet mire elkészül. Szóval maradt a Fender. Akkoriban nem barátkoztak a balosokkal. Csupa fantáziadús színekben volt elérhető, úgy mint fekete, fehér, és szürke. (lehet hogy a drágábbak között volt más is) Az agyam elszállt. Na mondom akkor legyen fekete. Rózsafa fogólappal. A Babos azt ajánlotta hogy inkább vegyek telét. De engem a tremolózás nagyon érdekelt, és emiatt választottam végül a stratót. Az az új illat most is itt van bennem. Amikor kinyitottam a tokot. 

1996 Florida szóló hakken. Itt még minden eredeti, és az új tremolókarra várok.

Vörös Tamás cége forgalmazta akkoriban Székesfehérváron. Glaser Petivel mentünk le érte kocsival. Az elektronika jobbkezesre volt bekötve, és az is rosszul, úgy hogy rögtön az első Pa-dö-dö koncerten el is hallgatott a gitár. Megütögettem a koptatólapot, néha megszólalt. Aztán találtam egy “pózt” amikor szólt és mereven abban a pózban nyomtam le a bulit. Közben bántam a napot hogy ezt választottam. 

Pa-dö-dö 1994 in action

Ráadásul fekete…Nekem a sunburst volt a mindenem. De az akkor balosban elérhetetlen volt. Aztán valahogy a húrmagasságot sem tudtam beállítani, mert ahol kényelmes lett volna ott csörgött, zörgött, és a húr feltolásánál elhallgatott. Ez nem az a radius emi nekem kellett. Garanciában cserélték az elektronikáját, és Bíró Ádám (Isten nyugosztalja) bundozta újra szintén garanciában. Leszedett a rádiuszból így lehetett kényelmesen tolni a húrokat, és a gyári jumbo helyett super jumbo bundokat tett bele. Azt mondta szeretni fogom. Hát nem volt viszonyításom, de megszoktam. Ma már az a furcsa ha egy ilyen gitár nem olyan. Elmondta aztán (és látszik is a fogólapon) hogy egy körcikkelyt húz az erezete, nem párhuzamos a nyakkal, és ez újkorában meghúzta a nyakat. Megcsavarta. Szép történet nem? 

A rózsafa fogólap. Az a bizonyos.

Akkor írtam egy dörgedelmes levelet a Fendernek, hogy szégyelljék magukat hogy egy fiatal egyetemista Kelet-Európai balkezes gitárosnak akinek hatalmas dolog egy ilyen hangszert vásárolni ami majd tv-ben rádióban szerepel, annak a "nagy"  Fender cég egy lényegében összetákolt rossz gitárt ad. Az hogy a minőségellenörző logo ott lóg a gitár fején, az lényegében csak dísz volt. Válaszra sem méltattak. Nem lopták be magukat a szívembe. Nagy volt bennem a várakozás, és aztán a pofára esés is. A pénzemért nem ezt vártam volna. Pont amiatt választottam ezt a márkát hogy elkerüljem mindazt ami végül megesett velem. Még hónapokat kellett várnom mire a hangszer rendeltetésszerűen kezdett dolgozni. Szerintem a garanciát sem a Fendernek hanem sokkal inkább Vörös Tominak köszönhettem. Nem volt első látásra szerelem, és nem én miattam. Megküzdöttem ezért a gitárért. De ettől a pátosz is elszállt. A nagy filozófia ami körülöleli ezt a márkanevet kipukkadt. Örökre.

Első lemezemen minden eredeti volt még a hangszeren. Az elektronika is. Semmilyen effekt sincs a felvételen. A Strat egyenesen egy Rivera erősítőbe ment. Így szólt 3 évesen a gitár 1997-ben:

Aztán 10 év múlva 2004-ben Isten úgy látta jónak hogy kárpótol. Nyertem egy olyan stratocastert ami minden szempontból olyan volt mint amire vágytam 94-ben. Zajtalan pickupok (bár ezek nagyon idegenül szóltak dacára az S1 elektronikának amivel 10 különböző hangot lehetett elérni), satus kulcsok, sunburst. Mindez balkezesben. Ráadásul jubileumi modell. A neckplaten gravirozással.

 Szintén Vörös Tamásnak köszönhetően értesültem hogy az EU-ban csinálnak egy gitárversenyt amit az angolok rendeznek abból az alkalomból hogy 50 éves a modell. Beneveztem. És bejutottam a döntőbe. Több ezer jelentkező közül 6 volt döntős. Kelet-Európából egyedül én. 

Arundel , Anglia 2004. A döntő.

A plakett:

És a nyeremény:

A Hey Kids! lemezemről a Center Street nótámmal neveztem. Az a lemezem épp akkor jelent meg. Nagy volt az öröm.

Itt lehet meghallgatni:

A 2005 áprilisi Zenészmagazin címlapján ezzel a gitárral vagyok látható. 

Elvittem egy európai turnéra ahol Eric Marienthallal játszottam. 

És a turné alatt meghűlt bennem a vér….Ismét elindult a horror. Be volt állítva a gitár, és mégis minden buli előtt elállítódott a nyak. De nem kicsit. Magas volt a húrnyomás a 12. bund felett. Nem akartam elhinni. Nem tudtam rájönni hogy mi lehet a gond. Aztán az egyik koncert alatt egy “pattanást” éreztem a kezemben ahogy fogtam a nyakat.. És akkor rájöttem hogy mozog a nyak. A hideg verejték kezdett folyni rajtam. Egy jubileumi gravírozott, kinézetre álomszép U.S.A. deluxe stratóról beszélek! Nem akartam elhinni. Remegtem hogy gond nélkül lemenjen a turné. Elvittem a Medgyóhoz. Elmondta hogy ezeknek a fáknak nincs idejük kiszáradni, és bár nagyon szépek, de a szerkezetük szivacsos. Nem képes a 4 csavar megtartani a nyakat. Konkrétan maguktól megszakadtak a csavarok. Na most akkor mi a teendő??? Szerencsére Tibi mester egy örök életre megoldotta a problémát. A furatokat kiszélesítette és valamilyen kompozitanyaggal töltötte fel. Kötés után újrafúrta és voálá: Erősebb kötés jött létre mint amit maga a faanyag adni tud, így már biztonságosan lehetett rögzíteni a nyakat a testhez. Azzal aztán többet nem is volt probléma. Na de akkor is! Emberek ezt a gitárt ennek a modellnek az 50. születésnapján nyertem! És olyan problémák voltak vele amit egy kínai/indonéz hangszertől sem várnál. A festék is úgy pattogzott le a hangszerről mint az őszi falevél a fáról. Hihetetlen volt.
 Kifogtam volna pont azt a kettőt 10 év különbséggel amivel gond volt? Tényleg ilyen peches lennék? Rá pár évre egy másik hangszerésszel (ő névtelenséget kért) beszéltem akinek nagy rutinja volt a Fenderek javításában, és ő mesélte, hogy sorozatban hozták be az akkor új vagy 1-2 éves Fendereket ugyanezzel a problémával. Annyira rámentek a fa kinézetére hogy közben megfeledkeztek egy sokkal fontosabb szempontról: A funkciójáról. Nos ezek nem szubjektív vélemények hanem csak tények. Van egy interjú (2024) Scott Hemdersonnal amiben megemlíti hogy a Fendernél a minőségellenörzés egy vicc. A többit rátok bízom. De engem onnantól senki sem tudott megetetni azzal, hogy ez vagy az a gitár azért kerül 3-5 vagy 10ezer euróba mert… A gyárilag lekoccolt gitárjaikról meg már nem is beszélek. Műmájer hangszerek. Inkább csinálják meg jól azokat a gitárokat, az idő a többit megoldja.

 Én feljátszottam két lemezt is egy Squier Affinity stratóval amit 20e ft-ért vettem 2008-ban használtan a Kiss Lacinál Érden. Beletettem a Joe Barden S-Deluxe pickupokat és olyan gyönyörűen működött az a gitárt hogy csak na. És pont emiatt csináltam. Hogy megmutassam. Hogy nem az ára fogja megmondani hogy jó e a hangszer.

Squier a Joe Bardenekkel

És íme a bizonyíték. Ez a nóta (Club) ezzel a Squerral lett felvéve (3:37-től érdemes):

A 3. lemezemet a Friends-et, illetve a 20. jubileumi InLine lemezt vettem fel vele. Aztán persze eladtam. Pedig megkozkáztatom hogy szebben énekeltek benne a pickupok mint az amerikaiban. A jubileumi modell is elment 2006-ban. Azt úgy adtam el, hogy végül nem tudtam eldönteni melyik strató maradjon. Kettőre nem volt szükségem. Nekem ez munkaeszköz, én nem vagyok gyűjtő. Ott volt az első hangszerem ami akkorra már 12 éves volt, és ott volt az új, megcsinálva ami minden ízében olyan volt mint amit szerettem volna. Nem tudtam dönteni ezért meghirdettem mindkettőt, és amelyik előbb ment, az ment, a másik meg megmaradt. Így végül a jubileumi modell ment el, és az első stratóm maradt velem.

Nagyon sok változtatáson ment keresztül. 3 éves korában még a tremolókar is beletört. De úgy hogy nem lehetett kiszedni a blockból, így új balkezes tremoló blokkot kellett vennem. Vastag jazzhúrokkal és felfektetett húrtalppal próbálkoztam tremolózni. Szerencsére pont amerikában voltam, de ott is heteket kellett várni rá.

 Kb 3-4 évig volt eredeti formájában. Aztán nagyon zavart a pickupok zaja. Különöen nagy színpadon és tv rádió felvételeken. És a bridge-hez szerettem volna valami harapós soundot. Így hosszú éveken át H-S-S konfigurációban használtam a gitárt. Evans pickupokkal illetve a humbucker azt hiszem vagy Bill Laurence volt, vagy Seymour Duncan. Nagyon sokféle pickupot kipróbáltam, sokféle konfigurációban. Aztán azt hiszem megtaláltam azt ami a legjobban tetszik. A legjobb effektnek a gitár dinamikáját tartom. Tiszta hangszín, boost, overdrive, distortion. Mindegyiknek megvan a maga létjogosultsága. Alkalmas arra hogy a dinamikával olyan sokszínű hangot produkáljak aminek száma lényegében végtelen. Főleg ha még a hangerő potit is hozzáadjuk. Nem szeretem viszont a túl nagy gaint. Mert ott kezd eltűnni számomra a dinamika. Minél erősebb a torzítás annál kompresszáltabb a hang. Talán ezért is kedvelem jobban a single-coilt. Mert ott kevesebb a gain, tehát több a dinamika. És a lényeg a dinamika. Bár Scofield humbuckerrel mutatja meg a dinamika csodálatos spektrumát, hozzám mégis a single hang áll közelebb. Nagyon szeretem a torzitókat, de csak amíg érthető marad a gitárhang. Régen azt hittem hogy egy tökös agresszív hanghoz jó sok gain kell. Aztán rájöttem hogy ez nem így van. Ezzel nem állítom hogy a nagy gain ne lehetne agresszív, csak legszűkíti a mozgásteremet. Uniformizálja a hangot. Mindenütt ugyanolyan lesz.

Így szólt single és humbuckeres állapotban. A gitárszólónál jól hallatszik hol váltok a neckről a bridgre. (7.12-től):

De aztán próbálkoztam mindenfélével. Amikor 2 stratóm volt akkor a régi még H-H konfigban is ment. 

 2010-11 óta azonban változatlan és ez szerintem már így marad. Ajándékba kaptam a Joe Barden S-deluxe szettet. Eleinte azt is variáltam, hogy a bridge-nél egy Suhr Dough Aldrich énekelt, de aztán rájöttem hogy nekem inkább a sinlge coil hang az ami fekszik, illetve zavart ha a három pickupnál nagyon elterő a karakter. Így aztán visszakerült a Joe Barden a hídhoz és ez most már 2010-11 óta változatlan.

Szintén 3 éves korában elhatároztam hogy kijavítom a csorbát. Ha nem lehetett olyan színben kapni mint szerettem volna, akkor majd én átfestem. Hát persze… :) Na ez hiba volt… Natúrra akartam. Sikerült is, de olyan minőségben hogy sírva fakadt a látványtól az is aki addig csak tv-ben látott gitárt. Az első lemezem boritóján natúr színben látható a gitár a nyakamban.

 Elvittem a Medgyóhoz. Alig mertem kivenni a tokból. Tibi sírt a nevetéstől… Aztán rendbe tette nekem. Egy áttetsző feketét csinált belőle 1997-ben vagy 8-ban. Azóta ilyen. Szintén ugyanebben az időben kerültek PRS satus kulcsok rá. Ma napig köszöni jól van. Én egyébként nem érzem hogy a satus kulcsok annyival stabilabbá tennék a hangolást. Szerintem ennek nagyobb a füstje mint a lángja.

De ami egy másik szintre emelte a gitár hangját azok a grafit húrlábak. A gitár fejlődéstörténetének egyik leginnovatívabb állomásának tartom ezen anyag használatát a húrok alatt. Mikor az rákerült, és főleg mikor a tremoló talpat lebegőre állítottam, egy új világ nyílt meg előttem hangzásban. A húr lecsengése 25%-al megnőtt. Embertelenül kiemeli a hangszer minden szépségét. Felnagyítja. Annak a bizonyos dinamikának ad, nem is keveset. Elképesztő. Egy csoda dolognak tartom. Pedig eredetileg nem is a hang miatt szereltettem bele, hanem amiatt hogy volt buli ahol 2 húrom is elszakadt, annyira “abáltam”. Amióta grafit lábakon játszom még soha egyetlen egyszer sem szakadt húrom (2000-).

 A hangzás egy bónusz volt. Szintén 2010-ben hangoltam le a gitáromat D-re. Ugyanemiatt: A hangzás miatt. Őrületes dögös hangja van a stratómnak ezeknek köszönhetően. Nagyon nagy dög! :) 

Szóval nálam A "STRAT" hangzáshoz a jó pickupokon kívül szükséges a grafit húrláb (és felső nyereg) lebegő tremoló (ez ugye hagyományos tremoló de úgy van beállítva mint a floyd rose-ok, tehát van hátrajáték is), és leeresztett húrok, ami nálam ugye D6, G5, C4, F3, Bb2, Eb1-et jelent. Na ezt a soundot már nem cserélném le más opcióra.

Akkor amikor ezek bekerültek a hangszerbe természetesen csak jobbkezes volt belőle. Mert a furat nem a szimmetriatengelyen van. Úgy hogy jobbos babák vannak benne (azóta persze lehet kapni már balosban). És ha már így alakult, akkor a tremoló talpát újracsináltattam jobbos furatokkal a Szőke Tasi Zoltánnal (Isten nyugosztalja). Edzett acélból marva. Dögösebb mint az eredeti. És a talp hátsó része ahol a csavarok vannak 1,5mm-el hosszabb. Hátrébb van. Mert gyárilag rövidre van szabva szerintem. Így meg a legvastagabb húrnál is van helye a grafit babának az oktávot beállítani.

Hát azt hiszem ennyi. Ja igen: Az elején írtam hogy nem alakult ki kötődés a hangszerrel, de azért ez nem teljesen igaz. Csak ez akkor derült ki amikor más hasonló tipusú gitár kerül a kezembe. Rögtön keresem (és nem találom) azokat a megszólalásokat, reakciókat amiket az én gitárom már csinál. Hát igen az évtizedek nem maradnak nyomtalanok. Egyszer el is adtam. De rájöttem hogy nem kapok semmit sem ezért a pénzért, és 6 hónap múlva 10e ft ráfizetéssel és óriási szerencsével visszavásároltam. Fél év után nagyon el volt állítva a gitár. Gyorsan visszaállítottam és azóta minden szituációban hozza a tökéletest. 

Nem egy kollégától hallottam hogy nagyon szeretik a strató hangját, de valahogy sosem találják amikor ők maguk próbálnak játszani rajta. Hallva baró, de játszva vékonynak tűnik nekik a hang. Hát nem tudom. Miután nekem nem volt választási lehetőségem, ezért erre a problémára nem volt időm. Tetszett nem tetszett muszáj voltam kezdeni vele valamit. Az azért gyorsan kiderült, hogy az én habitusom nagyon jól kifejezhető ezen a hangszeren. Ennyi év után már örömmel el tudom mondani hogy a stratocaster énekel, számtalan gyönyörű színe van, és csodálatos hangokat lehet kihozni belőle. Egybeforrt a zenei identitásommal. Idővel egyre jobban. Sok más hangszeren is játszom, de ezeket az évtizedeket már egy más hangszer sem fogja tudni behozni. Nem is baj.
Sokat szenvedtem ezzel a hangszerrel az elején, bizalmatlan voltam, ott volt benne a muszáj is, a cégnek sem lettem nagy rajongója, pedig még "kárpótlást" is kaptam, de az is olyan "Fenderesre" sikeredett. 

Aztán az évtizedek már az örömről szóltak. A zene öröméről. Arról a sok szép élményről amit ezzel a hangszerrel éltem át. Aki engem ismer gitárosként annak talán elsőként jut eszébe rólam hogy stratós vagyok. 2024-ben lesz 30 éve hogy megvettem újonnan.

Ennyi viszontagságos történés után talán most már ki merem mondani hogy szeretem ezt a gitárt.

És akkor legyen pár hangminta arról hogyan énekel most az az 2010 óta. Ez a felvétel 2019-es sorban a 4. lemezem, és sm57-el a Soma erősítőjén és OD illetve DS pedáljaival készült. A téreffektek is helyben lettek rögzítve az erősítőből szólnak pedállal. A reverb egy BOSS RV6.

Lie:

Tuesday:

Farewell

Jesus: