Tükör Által Homályosan

Ez az írás nem egy könnyű olvasmány. Idő is kell hozzá. Úgy érdemes belekezdeni ha van rá egy nyugodt fél órád.

előszó: 

Mikor ennek a cikknek az első változatát 2021-ben publikáltam, nem is sejtettem hogy milyen utóélete lesz. Néhány ismerősöm ennek kapcsán megosztotta velem saját történetét. Sőt, olyan is volt aki ezen cikk alapján ismerte fel a saját családjában működő hasonló mechanizmusokat. Meglepődtem hogy mennyire nem elszigetelt az amiről itt szó lesz. Ahogy telik-múlik az idő úgy tudok meg én is mind többet és többet erről a témáról. Akár "véletlenszerű" eseményeknek köszönhetően. Én azért ragadtam tollat, mert a környezetemben, de az internetet böngészve is elszomorító tapasztalatokkal találkoztam. Egyszerűen nem akar beleférni a fejembe hogy ezen nem lehet segíteni. Fel nem foghatom. Akkor legalább beszéljünk róla! Egyéb információk híján, jelenlegi ismereteim szerint ennek egyetlen ellenszere a nyílt és őszinte beszéd. Mert az amiről itt szó lesz annak egyik alapeleme a manipuláció. Az elhallgatás, a torzítás. Gyűlölöm a hazugságot. Negyedik lemezemen a Lie című számomban meg is örökítettem az ezzel kapcsolatos érzéseimet. A tehetetlenség érzését, a dühöt: 

Ezért én itt szeretném kezdeni: A felszínen.

- Te nem az vagy mint akinek magadat gondolod.

- Öööö...

- Mondom! Te valójában nem az vagy mint akinek magadat gondolod.

-...Be tudnád hozni a kocsiból a cuccokat?

Nem hiszem hogy a valóságban ez a beszélgetés így lezajlódhatna. De egy orvostól hallottam (később erre még visszatérek) hogy bizonyos embereket el kellene juttatni erre a felismerésre. És ez elképesztően nehéz. Igazából lehetetlen. Az én életemet teljesen megváltoztatta. Sőt fenekestől forgatta ki.
Nálunk nincs általánosan kialakult hagyománya a pszihológussal, vagy pszhiáterrel való segítő konzultációnak, csak ha valakivel már láthatóan baj van. Talán azért mert azt gondoljuk hogy magunkat csak mi magunk ismerhetjük a legjobban, de ez nem így van. Ha az önismeret rögös és leleplező útján elindulunk, beláthatjuk hogy ez nem lehetséges. Önmagunk fejtegetésével az a baj, hogy nem tudunk objektívak lenni. Nem lehetséges hogy elvonatkoztassunk magunktól. A helyes önismerethez szükségünk van segítségre. Egy külső szemlélőre. Egy objektív (elfogulatlan) megfigyelőre. Ez utóbbi azért fontos, mert a barát, rokon, szerető, házastárs, gyerek csak részben vagy egyáltalán nem objektív. Ez nem azt jelenti hogy ne lehetne helyes felismerése a másikról, de segíteni biztosan nem fog tudni. Minden jó szándéka ellenére sem. Nagy valószínűséggel nem ott fogja kezelni a bajt ahol az van. És ahol az van, na ahhoz kell szakember. Csak hogy egy mindenki által ismert példát mondjak: "Hát miért nem beszéltek vele?" tipusú tanács ugyan jóindulatú, de sok haszna nincs a dologra nézve. Szóval egy dolog felismerni valakin a problémát és egy másik segíteni azon. A másik gyakori eset hogy talán látjuk a problémát, de nem érezzük magunkat feljogosítva hogy beleszóljunk. Ezért csak csendes szemlélői vagyunk valaki más vesszőfutásának. Ezek ugyanis erősen intim szférába tartozó problémák.
A megfelelő szakember kiválasztása egy újabb topicot megérne, de saját tapasztalatból mondom, ha az első nem jön be, nem szabad feladni. Én 3 vagy 4 helyen is jártam mire megtaláltam a számomra legmegfelelőbbet. Megérte. Én sem ismertem fel sokáig ennek fontosságát, de ma már belátom hogy tévedtem, méghozzá nagyot. Ma már csak azt sajnálom hogy miért nem kértem korábban segítséget.
Hívő ember vagyok, és a problémáimra is így tekintek. Ez egyrészt megment egy csomó fájdalomtól, és áthidalhatatlannak tűnő nehézségtől, hiszen nem egyedül járok ezekben, másrészt komoly erőpróbának teszi ki a hitemet. Komoly “balhéim” voltak Istennel, van egy pár dolog amit nagyon nehéz hittel elvennem Tőle. Például ha egy általam szeretett fiatal(!) barát sok szenvedésen keresztül megy át és végül meghal. Ilyenkor Isten meg szokta adni azt a "picike" pluszt amitől tovább tudok működni, gurulni életem keskeny ösvényén.
Feltűnt, hogy az ember személyiségének különböző vonásai, legyenek azok vonzóak vagy ellenszenvesek (akár bántalmazóak), teljesen függetlenek attól hogy valaki hívő, ateista, vagy bármi más. Ami azért lehet furcsa mert él mindannyiunkban egy elképzelés arról hogy a hívő embernek “jónak kell lennie”. A nem hívő meg magától nem tud “jó lenni”. Ugyanis a Biblia azt állítja hogy aki elfogadja Isten kegyelmét az új ember, és a régiek elmúlnak. Ennek pedig látható nyomai vannak. De ezt talán sokan félreértik, magamat is ideértve. Mert a személyiségünk nem változik. És ha nem értjük hogy miért, akkor feltesszük a kérdést hogy ezt akkor hogyan kell érteni? És akkor valahogy rendbe is kellene tenni.
Mi az amit az ember személyiségének nevezünk? Változhat e ha közben valaki hívő lesz például? Mi alapján szimpatizálunk valakivel? És ki az aki elviselhetetlen? Ki a jó ember? És ki nem az? Nem arra gondolok hogy Isten kit nevez jónak vagy rossznak, hanem azt ahogyan mi eldöntjük valakiről. Az ember személyisége tesz vonzóvá, vagy épp ellenszenvessé valakit. Akár egy közösségen belül is. Ez minden ember alaplapjába bele van írva, amin senki és semmi sem tud változtatni, vagy fejleszthető/változtatható? Meddig? Hol vannak ennek határai? És mik hozzák ezeket létre? Környezet? Gyerekkor? Örököljük a traumáinkat őseinktől a DNS-ünkben? Hány féle hatás mellett fejlődik? Eleve Isten milyen természtű embernek gondolt el engem mielőtt idejöttem volna? Hányféle aspektusa van annak ami alakít, formál minket? Nincs könnyű dolgunk ha ebben szeretnénk eligazodni. Mert miközben ezt tesszük telik az idő, és idővel mi is változunk közben. Mint a világegyetemre ha kitekintünk a múltat látjuk, mert régi történéseknek a fényét látjuk csak.
Mi milyenek vagyunk? Mit tudunk magunkról? A hatásainkról? Van felismerés? Van változás? Te állítod magadról, vagy mások rólad? Amikor önismeretről beszélek, akkor nem pusztán arra gondolok hogy milyen tapasztalatokat szereztem egy trauma, vagy veszteség, csalódás, stb. alkalmával, ami segít abban hogy legközelebb ne sétáljak bele ugyanazokba a csapdákba, hanem arra amikor hajlandó vagyok szembe nézni önmagammal, közel engedni magamhoz azt amit én rontottam el? Hajlandó vagyok e erre? Belátni mi volt az én felelősségem? Mindkettő önismeret, de a második nem az önvédelemre készít fel elsősorban, hanem önismeretre. Szeretetre. Elengedésre. Egy válás során például mindenki sértve, bántva érzi magát, és nagyon nehéz ilyenkor a saját a felelősségünket is meglátni. Tapasztalatom szerint ez utóbbi sokkal nehezebb dió. Ha valaki csak az első részre koncentrál, és azt gondolja hogy ez az össz amit magával visz belőle, ott csekély az esély a pozitív változásra, és lényegében nem változik semmi. Inkább csak megerősödnek azok a tulajdonságok amelyeket esetleg pont hogy el kellene inkább engedni. Mert a magunk felelősségével nem foglalkoztunk.
Ha valaki bántalmazó mondjuk (nem fizikai értelemben gondolom hanem érzelmileg) és nem képes ezt felismerni magán, akkor az menthetetlen? Te mit gondolsz? És Isten számára? Számára semmi sem lehetetlen, tehát oka van annak hogy valaki beteges személyiséggel él közöttünk. Egyrészt segítségre van szüksége hogy meggyógyulhasson, másrészt a hatása formálja a környezetét is egyben.
Mi a helyzet azzal az öregemberrel aki még a 90-es években járt abba a templomba ahova én is? Idősödő kopasz férfi, kopottas ruhában, aki soha senkivel sem beszélt. Ellenben minden alkalommal jó hangosan és teátrálisan végig köhögte az istentiszteleteket, nedvesre köhögve az előtte ülő nyakát, aki gyorsan el is ült onnan. Hazafelé az Üllői úton oldalba pisilte a templom kerítését. Nem mondhatnám hogy tekintettel lett volna bárkire. Mégis gyakori vendég volt vasárnaponként. Ha messziről látjuk az persze egészen más, mintha szenvedő alanyai vagyunk egy ilyen személyiségnek. Vajon hány embernek jutott az eszébe hogy segítsen rajta? Magamat is ideértve.
Szoros kapcsolatainkban azonban más a helyzet. Ott ahol érzelmi szálak kötnek össze minket egymással jelen lehet olyan romboló és pusztító mechanizmus mint az érzelmi bántalmazás. Szülő-gyerek között, házastársak között, testvérek között. Ennek felismerése nem egyszer igen nehéz feladat. Először is tudni kellene hogy mit nevezünk bántalmazásnak? Ez egy evidencia ami alatt mindenki ugyanazt érti? Vajon minden bántalmazás e, amire azt mondják? Mondok egy példát:
Tételezzük fel, hogy van valaki aki bántalmazva érzi magát egy másik ember vagy emberek által. És amikor megnézzük hogy ez miben nyilvánul meg, akkor azt látjuk hogy olyan sérülésekkel él, melyben elviselhetetlen fájdalmat okoz számára minden ellenvélemény, kritika, felelősségvállalás. Nem tud a problémáival szembenézni, minden erre irányuló kísérletet bántalmazásnak, elutasításnak él meg. Ha a gondolkodása öntörvényű, megrögzött amiben csak egy módon tudja megélni az elfogadást ha nincs ellenvélemény, ellenvetés, kritika stb., akkor minden mást elutasításnak (értsd bántalmazásnak) él meg. Nem kérdés hogy a fájdalma valós. De kin kellene itt segíteni? Ha a “bántalmazót” eltávolítjuk mellőle, akkor vajon megszűnik e a problémája? Vajon nem indul újra később más személyekkel?
Minden kapcsolat része a probléma. Ezek megoldása, és a megoldás minősége azonban már sok minden mástól is függ: Érzelmi intelligenciától, kompromisszumkészségtől, empátiától, vérmérséklettől. Ha valaki úgy érzi magát bántalmazva, hogy közben önreflexió hiányában kizár minden segítséget illetve annak lehetőségét, akkor kin és min kellene elkezdeni a segítséget hogy a bántalmazás megszűnjön?
Ha azonban a bántalmazás mindenki számára egyértelmű, akkor szeretnénk e segíteni a bántalmazónak? Igen jól írtam. Most bolond vagyok igaz? Egy bántalmazónak miért kellene segíteni? Megértetni vele hogy az amit tesz bántalmazás. Ugyanis ha kimenekítjük az áldozatot, maga a probléma még nem oldódik meg, csak a tüneteket tűntettük el az adott helyzetben. Vagy elegendő az áldozaton segíteni? A bántalmazón már nem? És ezt hogyan? Mi lehet itt segítség? A bántalmazó újra fogja kezdeni más helyszínen más személyekkel.
Ha beszámítható, akkor feltételezzük hogy segítséggel képes ezt felismerni magán és ez elindíthatja a pozitív változás útján. Így lenne? Így szokott ez történni? Te láttál már ilyet? Meg kellene beszélni tehát vele? Ez elindíthatja őt a pozitív változás felé?
Nos, ez ennek az egésznek a legérthetetlenebb eleme. Ez egy megoldhatatlan rejtély. Ezt megérteni nem lehet csak tudomásul venni. Feloldhatatlan. Ugyanis nem lehet eljuttatni őket erre a felismerésre. Beszámíthatóak, hétköznapi emberek, kétkezi munkás vagy három diplomás professzor,  hivő vagy ateista, mindegy. Pontosan tudják mit tesznek, érteni fogják hogy miről beszélsz(?) és mégsem. Még az is lehet hogy máson is felismerik csak magukon nem. Nincs bűntudat, sem erkölcsi felelősségvállalás, nincs szégyen, és érzelmi intelligencia ami képes lenne kontextusba helyezni bántalmazó cselekedeteiket. 

Na ez hogyan lehetséges? Az érzelmi intelligencia alacsony szintje, vagy teljes hiánya okozhat ilyet? O.K. de ha ez így lenne, akkor később kialakulhat, vagy fejlődhet, vagy ez csak egy bizonyos korban lehetséges, később már nem? Tehát a kérdés ugyanaz: Tud változni, vagy sem?
Honnan kellene elkezdeni a segítséget, hogy felismerésre és változásra késztessük őket? Hogyan láthatják meg önnön viselkedésüket? Mivel lehetne felébreszteni az érdeklődésüket erre? Az önreflexiót? Általában azt sem érzik hogy segítségre lenne szükségük. Nincs betegségtudatuk sem. Ezért írtam az elején hogy ehhez szakember kell(ene). Ehhez a jószándékú segítség kevés.
Az interneten ma már sok információt lehet találni a kóros nárcizmusról. Mert hogy itt erről lesz most szó. Kutakodásaimban pszihológusok, illetve pszihiáterek előadásait, interjúit hallgattam. És "véletlenszerű" események is segítettek. Erről később írok.
Valamilyen szinten mindenki nárcisztikus. Szükségünk is van rá, a terveink megvalósításához. Ez csak onnan probléma amikor ennek hatása bántó vagy bántalmazó, romboló a környezetre nézve.
Néhány orvos és szakember specializálódik erre a szakterületre. Egy hazai (Dr. Bánki György) és egy Izraeli (Prof. Sam Vaknin) interjúit, előadásait hallgattam. Ez utóbbi személyesen is szenvedő alanya ennek a személyiségzavarnak. Legalább is saját bevallása szerint. Fogok tőlük idézni. És láttam/olvastam pár megdöbbentő beszámolót áldozatoktól.
Az első amit a legtöbben tudnak erről hogy grandiózus természetűek ami már messziről feltűnik. Trump például ilyen. De vannak más természetűek is. A nárcisztikusok bántalmazó viselkedése nem minden esetben nyilvánvaló. Nem minden relációban hívja fel magára a figyelmet. Sőt a felületes kapcsolataikban olyan megnyerőek, szimpatikusok, hogy el sem tudnánk róluk képzelni. Ennek több oka is lehet, az egyik hogy az alanyból hiányzik az önreflexió. Számára minden rendben van. Megrögzött gondolkodású, tévedhetetlennek tartja magát. A másik hogy az áldozat(ok) (akik leginkább a “szorosban” lévő kapcsolatokban keresendők), mind manipulálva van(nak). Amiből nagyon nehéz kikecmeregni. Felismerésekre jutni. Ha valaki érzelmileg van megvezetve ott évek is eltelhetnek. Vagy akár egy egész élet is, attól függően hogy az áldozat milyen segítséget kap, vagy kap e egyáltalán. A bántalmazott annyira meg van vezetve, hogy nem ismeri fel hogy nem a valóság talaján áll. Mátrix.
A nárcisztikusok kommunikációja az elején(..) lenyűgöző, elragadó. Elsősorban a felszínes kapcsolatokban sikeres. Egy olyan ember számára aki ennek hátteréről mit sem tud, le van nyűgözve ezen időszak alatt. Azonban idővel amikor a kapcsolat természetszerüleg elmélyűlne, ott vagy beindul a bántalmazás, vagy lezárul a kapcsolat.
Ez annyira súlyos probléma, hogy képes családokat szétzilálni, vagy akár egész közösségeket is (igen, akár keresztény közösségeket is, láttam ilyet is sajnos). Ebbe fizikailag bele lehet betegedni. A rejtőzködő nárcizmus szakértelem hiányában kudarcot okoz bárhol ahol megpróbálják az ezzel együtt járó feszültséget felszámolni. Mert elmondhatatlan feszültséggel jár. Folyamatos és szűnni nem akaró. Képes “szakemberek” előtt is rejtve maradni sokáig. Ilyet is láttam sajnos. Ami nagy baj. Mert közben múlnak az életünk évei.
Én nem vagyok szakembere a témának. De nagyon sokat megtudtam, megtanultam erről és eközben magamról is. Sok-sok év alatt. Én nehéz vádakkal és bélyegekkel éltem. Ebbe aztán bele is betegedtem. A klinikai szakpszichológussal folytatott rendszeres konzultáció, és egy szakértő lelkész barátom segítségével, sok-sok felismerés született az évek során. Talán nem túlzok ha azt mondom hogy ezek a beszélgetések mentettek meg. Mostanra talán már gyógyulok. És remélem hogy ezen felismerések segítik majd a jövőmet is. De hogy meg tudjam mi is van velem, nos ehhez kértem segítséget tőlük. Egész másfelé vezetett aztán az utam mint gondoltam. Illetve azt sem tudtam mit gondoljak. Engem a vádjaim vittek oda. De ez az a sztori amit talán egy másik írásomban fogok majd formába önteni.
Ez az írás nem törekszik a szerteágazó, és sokszínű nárcizmus képének megrajzolására. Hogyan is tehetném? Csak azt az arcát ismerem amivel személyesen volt dolgom.
Legjellemzőbb tünete talán a manipuláció. Megnyilvánulása a hazugság, vagy az igazság eltitkolása, féligazságok. Értelmetlennek tűnő titkolózás, a valótlan elfogadtatása. Ezek először ellentmondások és félreértések formájában nyilvánulnak meg. Miután az áldozat nem feltételezi (az elején) hogy bármi ok lenne erre, ezért minden ellentmondásra adott magyarázatot elfogad, elhisz. Meg el is akarja hinni. A kommunikációjuk elképesztően hihető. Mondok egy példát: A Vatikáni lány c. dokumentumfilm minisorozat a Netflixen egy eltűnt lány szomorú és megrázó történetét mutatja be. Amely történet lázban tartotta nem csak az olasz médiát, de az egész világsajtót is. A nyomozás során többször elakadt a rendőrség. Zsákutcába jutott. Igazából a mai napig sem oldották meg. Épp most olvastam hogy újra elővették az ügyet. A sztoriban egy ponton feltűnt egy pali aki azt állította, hogy neki köze van az ügyhöz. Illetve hogy ő tüntette el a lányt. Nagy nyilvánosságot kapott az ügy, benne ez a fickó is. A dokumentumfilmben is megszólal, nyilatkozik. Nem értettem, hogy ha ő az elkövető akkor miért beszél úgy mint valami filmsztár? A tett és a jelenlét nem volt összhangban. Arról egy szó sem esett hogy milyen büntetést szabott ki rá a bíróság. De ahogy ment előre a történet, egy ponton kiderült hogy ez a pali nem lehetett a bűnös. Nem ő követhette el. Hmm.. Kérem? Akkor ez csak egy dolgot jelenthet: Ez a pali kiállt a világ elé egy orbitális hazugsággal. De miért??? Végig hazudott, amely hazugságot tények alapján hozott létre. Hihetővé gyúrta. Ő hozta létre, és el is tudta hitetni. Olyan ügyesen, hogy mind a média mind a nyomozó hatóságok komolyan vették. Sikerült mindenkit becsapnia. Ugyan mi vihet rá valakit arra, hogy ennyire veszélybe sodorja magát? Hogy negatív hősként tüntesse fel magát. Kiáll ország világ elé, és hazudik, kitalál történeteket. Mi visz rá valakit arra hogy ekkora kockázatot vállaljon egy olyan dologért amit nem is ő követett el? Na ez hogyan van? Legyinthetnénk rá, hogy "ez csak egy bolond". De ne felejtsük el, hogy ő rátudta szedni a világot.. egy darabig. Amíg ki nem derült, senki sem gondolta hogy bolond. És ez ijesztő. Elképesztő!
Létezik egy olyan személyiségzavar amiben az önmagára mutató figyelem igénye annyira erős hogy ennek elérése érdekében képes felülírni a valóságot. Az ő történetében ez az egész sztori csak egy lehetőség volt arra hogy megkaphassa azt figyelmet amire betegesen vágyott. Még azzal együtt is, hogy ő negatív szereplőként jelenik meg benne. Az hogy ezzel milyen fájdalmat okoz az áldozat családjának, az fel sem merült benne. Egyszerűen nem is volt szempont. Mert nem ez volt a motiváció. Ő csak és kizárólag saját magára koncentrált. A lehetőségre amivel etetheti addikcióját. Gondolom hogy a mindennapi életben úgy kommunikált ahogyan a hétköznapi emberek általában. Nem volt nyilvánvaló a személyiségzavara. Ugyanolyan választópolgár mint bárki más. Ez egy elég szélsőséges példa, de ennek "finomított" formája velünk, vagy körülöttünk is megtörténik gyakrabban mint gondolnánk. Mondok erre is egy példát:
Ismerek valakit aki most közelít a 90. életévéhez, legalább 60 éve házas, gyerekei unokái, dédunokái vannak, széles körben szeretett, elismert, tisztelt emberről van szó, de a feleségét egész életében manipulálta (megcsalta). A maga által kialakított kép nincs összhangban azzal amit valójában a feleségével művelt. Egy sor olyan dolgot tett házastársával ami teljesen szembe megy azzal a képpel amit magáról adott a környezetében. Amely környezetben senki sem gondolta volna róla. Mintha két életet élt volna. És nem volt semmilyen lelkiismeretfurdalása sem. Évtizedeken át. Pedig templomba járó ember volt.
Az áldozatnak egy idő(?) után az kezd feltűnni hogy a félreértések sokszor megismétlődnek.
Amikor a kétség először felüti a fejét akkor az áldozat választás elé kerül: Vagy megmarad a manipulációban mert nem akar ezekről tudomást venni, (Van aki képes beáldozni az egész életét, és nem akar szembenézni a valósággal, elfogadja, nem akarja látni a valóságot, beletörődik) vagy veszi a bátorságot és a végére jár, hogy kiderítse van e alapja a kétségeinek. Vállalva ennek minden következményét. Ez kutakodással jár, nincs ugyanis más mód. A magánnyomozóknak ez ad munkát. Bekerülni a hazugságok álcája mögé, kétségtelenül visszatetszőbb, rögösebb és fájdalmasabb út, viszont kijózanít. Szembe állít azzal amit addig gondoltál, vagy hittél. Megtetted az első lépcsőt az igazság felé. A manipulációból való kilépés első lépcsője. És amikor ez megtörténik nincs már visszaút. Olyan ez mint amikor a szellem kiszabadul a palackból. Nem lehet többé visszazárni. De ebből összerakni a kockákat még újabb évek.
Az izraeli pszihiáter előadásában azt mondta hogy a nárcisztikusok emlékei töredezettek. A "normális" embereké folytonos. Ők viszont a hiányzó részleteket a saját történeteikkel egészítik ki. A hazai szakember ennél sokkal sarkosabban fogalmazott: "Akkor is hazudnak amikor az igazság sokkal jobb sztori lenne. "
Mondok egy a korábbinál hétköznapibb példát: Ha valaki azt mondja például hogy elment X-hez, az azt is jelentheti hogy a kérdéses napot megelőzően tényleg elment, akár többször is, de azt már nem feltétlenül, hogy a kérdéses napon is, illetve ha mégis, akkor az annak a programnak csak egy része lehetett. Volt ott más program is vagy más személyek, de az már takarva marad. A hiányzó elemek történetszövésbe, vagy csak fedésbe kerülnek.
Nem mondhatnám hogy gyakran lehetne szembesíteni őket a valósággal a tetteikkel, de ha nagy ritkán mégis megtörténik akár ígéretet is tehetnek hogy ez soha többet nem fordul elő, de aztán minden probléma nélkül megismétlődik újra, akár már a következő pillanatban. Szó szerint. És aztán újra meg újra, meg újra. Egyszerűen elveszíti a jelentőségét hogy kiderül-e, avagy sem. Mindegy lesz. Mert semmin sem változtat ha kiderül.
Nem emlékeznek a valós eseményekre? De. Biztosan emlékeznek. O.K., de akkor miért van ez? Ők saját magukat is meggyőzik a maguk verziójáról. Későbbi visszaemlékezéseik során már az általuk manipuláltat idézik mint megtörténtet. Vagy egyszerűen csak megkérdőjelezik hogy egyáltalán megtörtént e? Olyan mintha a “valós” fogalma valami mást jelentene a számukra. Létrehoznak egy saját valóságot. A tényszerű dolgok leleplezőek, ezért kerülik. Illetve manipulálják.
A hazugságaikat nem az igazság eltakarása miatt csinálják elsősorban, hanem egy általuk felépített (kitalált) személyiség mindenáron való elfogadtatása miatt. Saját történeteiket ebbe a képbe illesztik bele. Mindegy hogy mennyi köze van a valósághoz. Miután nem feltétele hogy csak valós események rajzolják ezt az személyiséget, ezért elég stresszes ennek fenntartása ha állandó ellentétbe kerül a valós eseményekkel. Mindent ennek rendelnek alá. Még a valóságot is. Óhatatlanul ellentmondó viselkedést futtatnak párhuzamosan. Ennek egyik elég egyértelmű következménye hogy kommunikációjukban egy bizonytalanságot idéznek elő, amiben a hazugság is egy lehetséges opció lesz. “Akár így is történhetett volna”- mondja az izraeli orvos. Ebben a zavarosban az áldozatot már el lehet bizonytalanítani, aki nem tudja eldönteni mit hihet el és mit nem. “A nárcisztikus ember fő feladata, hogy összezavarja az emberek elméjét”- fogalmazott a magyar szakember. Így nem csoda ha ezekből a kapcsolatokból hiányoznak olyan alapvető elemek mint az érzelmi kapcsolódás, intimitás, a bizalom, a szimmetria, az egymásra utaltság stb. 
Gondolkodtál e már azon hogy az amit magadról gondolsz az mennyire harmonizál azzal amit a környezeted gondol rólad? Hétköznapi életünk során a barátokkal való beszélgetéseinktől kezdve, a diplomamunkáig, minden megnyilvánulásunknak, véleményünknek, mondandónknak kell kontextus. Kontextusban kapunk visszajelzést arról hogy a gondolkodásunk mennyire van jelen a valóságban. Mennyire harmonizál vele. A kommunikációnkra kapott válaszokból érezhetjük hogy mennyire vagyunk jelen a realitásban. Ez a nárcisztikusoknak irányított módon történik. Bármilyen kontextusban csak a maguk által alkotott képet próbálják elfogadtatni és ez áll a figyelmük középpontjában. Számukra a realitás, vagy valóság nem egy természetes folyamat aminek ők a részesei lennének, hanem egy eszköz a kezükben. Ezt a valóságot próbálják manipulálni a számukra megfelelő módon. Bizarr. Tehát nem magukat illesztik a realitáshoz hanem pont fordítva: A realitást “hajlítják” a saját elképzelésükhöz.
Eszembe jutott egy elég szélsőséges példa, a Netflixen megy az “Anyánk bünei” c. minisorozat, ami egy szélsőségesen drámai és tragikus, sőt hátborzongatóan iszonyú esete a párhuzamos valóságnak, ahol semmi sem elég drága, (még a saját gyermekeik élete sem) hogy az általuk kreált "valóságban" éljenek. Még a közeli hozzátartozók sem akarták elhinni a tényszerű valóságot annyira elhitték a “mátrixot”. (a filmet csak erős idegzetűeknek) Iszonyú.
De ne gondoljuk hogy ez csak ilyen szélsőséges esetekben van jelen.
Ismertem olyan embert aki bántalmazottként élte az életét, úgy értem ez volt a képe magáról, és ez jogosította őt fel a környezete kíméletlen és módszeres bántalmazására. A bántalmazott szerep legitimálta minden gonosz cselekedetét, szeretetlenségét, hazugságait. Semmit sem érzékelt abból a bántásból amit ezzel okozott a környezetének, illetve ezekkel a bántalmazásokkal legitimálta saját áldozatszerepét, tudta magára irányítani a figyelmet, minden relációban, szituációban, minden és mindenki más előtt vagy helyett. Számára mindenki bántalmazó volt aki közel akart kerülni hozzá, vagy bármilyen kritikát próbált megfogalmazni vele szemben. El is vesztett mindenkit maga körül, ami csak a saját áldozatszerepét erősítette tovább. Ördögi csapda.
Valaki egyszer azt mesélte nekem hogy az ezzel együttjáró állandó feszültség a komfortzónájuk. A komfortról azt gondolnánk hogy egy olyan állapot ahol jól érezzük magunkat. Itt nem erről van szó. Ők sem élvezik ezt ebben bizonyos vagyok. Csak épp nem ismernek mást. Ezt tanulták meg. Csak ebben tudnak működni. Ebben vannak otthon. Számukra ilyen a világ. Ők elhiszik a magukról alkotott képüket.
Nem állítom hogy nálam lenne a tuti a valóságot vagy a realitást illetően. Nálam okosabbakhoz fordultam. George Gale, Theory of science c. munkájában úgy fogalmaz hogy: “A tárgyak valósak, ha ugyanazzal a világgal lépnek kölcsönhatásba, abban a világban részesednek, amelyben mi élünk.” Itt tehát a tárgyak és nem az elvont fogalmak valóságáról ír, de azért az érdekes hogy behoz egy másik fogalmat a “világot” amelyben “mi” élünk. Elvont fogalmakkal a valóság meghatározása nehezebb, hiszen lehet mindenkinek egy saját világa. Saját valósága és igazsága. Elég ha csak felmegyünk az internetre. Ezért talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy a valóság az amiben az arról gondolkodók világról alkotott képe közös metszetben van. Tehát létrejön egy konszenzus a valóságról melyben az ahhoz tartozást harmonikusnak élik meg. Egy nárcisztikusnak a valóság közösségehez való tartozás leleplező, ő úgy érezheti ott nem lehet elég jó, ezért kitalál magának egyet amiről azt gondolja ezzel már elég jó lehet. A valós személyiséget pedig fogva tartja a félelem. Egyszerűen fogalmazva többnek akar látszani, másnak mint ami. Ő a saját maga által alkotott “valóságát” akarja eladni.
A hazugság természete olyan hogy csak szeretne igazságnak látszani. De nem az. És minden ami nem az, lényegében csak illúzió. Manipuláció. Takarás. A valóság lehetne a természetes állapotunk. Minden ami ettől eltér az lényegében diszfunkció. Valami ami nem stimmel.
A valóságot nem kell definiálni. Úgy értem, hogy a valóság attól felismerhető hogy nem felismerhető. Nem hívja fel magára a figyelmet. Természetes állapotunk amiben a visszajelzések összhangban vannak a mi saját megtapasztalásainkkal. A valóság nem tudomásulvételének remek példája a Ne nézz fel c. film a Netflixen.
A valóság amikor szembejön leleplező a számukra amit akár bántalmazásnak is megélhetnek, és ennek megfelelően heves támadást vált ki belőlük. Bosszút. A lelepleződés bosszúért kiállt. Hiszen meg lett kérdőjelezve az általuk mutatott személyiség. Ami számukra a valóság.
Honnan lehet akkor ezt az álcát felismerni kívülről ha ők maguk sincsenek tisztában vele? Leginkább az ellentmondásokból. A folyamatos szűnni nem akaró diszkomfort érzetből. És az azokra adott válaszaikból. A hazugságokból. A manipulációból. Mondok egy példát: Szüntelenül igénylik és elvárják a figyelmet, a segítséget. Ezzel egy időben ezen segítségek semmilyen formája sem elég elfogadható vagy megfelelő a számukra, ezért leginkább bántalmazóan elutasítóak. Ez egy folyamatos és kiszámíthatatlan feszültséget generál, mert az “áldozat” egy olyan igényt próbál kielégíteni amit nem hogy nem lehet, de még felelősségre is van vonva ennek sikertelenségéért. Ez hozza létre az állandó feszültséggel járó "komfortzónát".
Persze a nárcizmusnak sok egyéb más tünete is van, íme néhány: A pszihiáter szerint “Nagyon függetlennek szeretnék magukat érezni, és láttatni. Valójában nagyon mély és meglehetős függésben vannak a környezetük adni tudásától…főleg a figyelem, csodálat tekintetében. A látszat és a lényeg a nárcisztikusoknál nagyon radikálisan eltér egymástól.”
A függetlenségük megélése tehát azt jelenti, hogy nem nagyon van kompromisszum. Nincs közös gondolkodás, nincs megosztás. De a figyelem, a csodálat igénye viszont egy állandó. Ennek a két tulajdonságnak az együttes jelenléte önmagában is feszültséget generál.
A valóság és a maguk által alkotott kép összemosására mondok egy példát: Tegyük fel például, hogy valaki elvégez egy egyetemet, de történetesen épp csak sikerül neki, épp csak átengedték a legrosszabb érdemjeggyel, (aminek oka természetesen az egyetem dolgozói akik nem értenek hozzá). Ezt követően sosem szerez szakmai gyakorlatot, mert nem is helyezkedik el az adott területen. Mindezek dacára úgy tünteti fel magát mint aki ennek a szakmának professzionális tudója, szóval neki senki ne mondja meg hogy kell.., és még a közvetlen környezetében is ezt kommunikálja mintha azok nem emlékeznének rá hogy milyen eredménnyel és körülmények között szerezte diplomáját. Egyetemi tanárként láttam már ilyet.
A hisztrionikus kifejezést egészen 22 októberéig nem is hallottam, míg meg nem néztem azt a bizonyos dokumentumfilmet a Vatikáni lány címmel. A filmben szereplő orvosszakértő pszihiáter felsorolt pár tünetet, és mintha felkapcsolták volna a villanyt a fejemben, azt mondtam magamnak: "Wait a minute.." Azonnal megállítottam a filmet és rákerestem a neten, hogy többet is megtudjak erről. A következő tünetegyütteseket találtam. Idézem:
"Állandó élmény- és újdonságkeresés.
Alapvetően ezek az emberek kifejezetten vonzó személyiséggel rendelkeznek és fantasztikus eszköztáruk van ahhoz, hogy elkápráztassanak, elbűvöljenek, “elvarázsoljanak” másokat..
A beteg kedvének változása a saját maga felé irányuló csodálatból és annak hiányából fakad…
A flörtölő, csábító magatartás szinte minden esetben velejárója a betegségnek. A hisztrionikus férfiak és nők imádnak kacérkodni, és a külső megjelenésüket is a figyelem felkeltésére használják – olyan helyzetben is, amikor ez teljesen inadekvát.
Mindez viszont csak addig terjed, amíg elérik a kívánt figyelmet és csodálatot, valós szexuális vonzalom nem kíséri ezeket a kalandokat. Sőt, ez a személyiségzavar gyakran jár együtt frigiditással, anorgazmiával, férfiak esetében impotenciával.
A betegségben szenvedők nem tűrik a kritikát. Az ilyen megnyilvánulásokat legtöbbször kizárják a tudatukból vagy “átírják” magukban a valóságot..
Az ilyen egyén többnyire nincs belátással saját magatartását illetően, ezért általában segítséget sem igényel, ill azt nehezen fogadja el.
Érzelmi élete felszínes és labilis, a környezete és mások által könnyen befolyásolható. Szüksége van a külső megerősítésre, dicséretre, a figyelem középpontjában akar lenni és ezeket ki is provokálja a környezetétől.
Tartós kötődésre, mélyebb érzésekre képtelenek, másokra nem tud figyelemmel lenni.
Szociális kapcsolataiban jellemző a manipulatív viselkedés, szükségleteinek elérése céljából.."
Aki belemegy abba hogy az ellentmondásokat "megbeszélje" az vesztett csatába indul. Sohasem fognak a kérdésre válaszolni. Ők a manipuláció nagymesterei. Nem lehet velük a "valóság" nyílt színén beszélgetni. Képesek kizárni a valóságot, és nem tudomást venni róla.
Ebben a képletben két fél szorul segítségre a bántalmazó és a bántalmazott. A társadalom a láthatókra reagál ezek pedig a nárcisztikusok áldozatai. És még ők sem kapják meg a segítséget időben a probléma nehéz felismerése miatt. Mire napvilágra kerül addigra általában már nagy a baj. De egy beteget sem lenne szabad magára hagyni. Egyik oldalról sem. Óriási nótában írta ezt meg a King's X. Remek zene, és szöveg:

Az áldozat neme sem mindegy. Az esetek többségében az áldozatok nők, ahol a társadalom rögtön együttérző, míg a férfi áldozatokkal szemben szkeptikus. Ha egy férfi a bántalmazott, akkor annak először meg kell küzdenie saját szégyenével (miféle férfi az ilyen?) és meg kell(ene) küzdenie a közvéleménnyel is ami leginkább hitetlenkedve/kétkedve áll a dologgal szemben. Ezért a bántalmazott férfiak leginkább hallgatnak. Szégyellik.
Egyszer láttam egy riportot ahol egy bántlamazott férfi mesélt arról hogyan menekült ki egy ilyen kapcsolatból. A hangja el volt torzítva, az arca el volt sötétítve. Mintha az áldozatnak kellene bármit is szégyellnie, vagy félnie kellene bármitől is. Nem merte felvállalni. Pedig a manipulált hazugság egyetlen ellenszere a kíméletlen igazság. A nárcisztikus nők ezt a társadalomban jelen lévő előnyt használják ki, nem egyszer áldozatukat állítva be bántalmazónak. Azért van már jó példa is: Nem is oly rég volt tele a sajtó a Amber Heard-Johnny Depp perrel ami eklatáns példája a női érzelmi bántalmazásnak.
Ha valakiről kiderül hogy nárcisztikus személyiségzavara van, azzal szemben leginkább elutasító a társadalom. Mert nem nagyon lehet vele mit kezdeni. Én úgy mondom: gyógyíthatatlan. Ez egy olyan betegség ahol csak a beteg nem tudja és nem képes elfogadni betegségét. Csak szemlélői lehetünk vesszőfutásuknak. És ez elég hervasztó...
Valahogy meg kellene fordítani a gondolkodásunkat. Nem megijedni és menekülni kellene az ilyen emberek elöl, hanem odafordulni hozzájuk. Az odafordulás mikéntje újabb kérdéseket vet fel: Mi számít segítségnek? Hogyan lehet a bántalmazó, hazug, elutasító, megalázó, visszaélő viselkedés zuhatagában helyt állni, egy érzelmi kapcsolatban, és csak a segítségre koncentrálni? Egyáltalán lehet? A mai állás szerint nem. Nem lehet. Az biztos hogy akinek ez megfordult a fejében az őrült. Hogyan nevezhetnénk azt segítségnek amiben a támogató tönkremegy, belebetegszik? Csak ha el tudunk távolodni érzelmileg. De ez mondjuk egy gyerek-szülő kapcsolatban hogyan lenne megoldható?
A klinikai értelemben vett nárcizmus nem szórványos. Sőt már olvastam arról is, ahol egyenesen a világban való boldogulás zálogaként írták le. Azért ez kész őrület!
Az önmagunkkal való szembenézés mindenki számára nagyon nehéz feladat. De szükséges. A saját kisgyermeki énünkkel való találkozás nagy és bátor lépés, ugyanakkor elkerülhetetlen állomása életünknek. Nagy bátorság és elszántság kell hozzá. És segítség. Elképzelhető e, egészséges kapcsolat, házastárs, szülő-gyermek, pár, testvér, vagy barát között kellő önismeret, önreflexió nélkül? Fontos e számunkra hogy önazonosak és hitelesek legyünk életünk minden területén? Merjük e elfogadni és adni azt akik vagyunk? Egyáltalán miért akarunk mások lenni? Azt hiszem talán ezen az úton lehet megtanulni szeretni. Ha először magunkat ismerjük meg. Akkor leszünk képesek mást is szeretni. Bevállalva ennek minden rizikóját. Ahol a kint és a bent, a lent és a fent ugyanabból a látószögből van tekintve, ezért ezek harmóniába kerülhetnek egymással. Ahol a valóság az egyetlen hely ahol jó lenni. Amiben el tudjuk fogadni a szeretetet, és akkor ezt adni is tudjuk. Isten megbocsát! De mi meg tudunk e bocsátani magunknak?